Tóth Krisztina: Szilveszter – a vers, amely szívbe markol

Ez a vers kevéssé ismert, pedig olyan élénken, szívbemarkolóan köszön vissza benne az érzés, melyet oly sokan ismerünk s amelybe sorra majdnem belehalunk, hogy nem lehet nem szeretni…

Ismerjétek meg, olvassátok ti is – akinek kell, erőt adhat, s a tudatot, hogy túléltük már sokan: mert túlélhető

 

Tóth Krisztina:

Szilveszter

Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,

képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,

de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?

Mondanád-e cipőmről kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még előbb, még mielőtt belépek?

Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik életem – át
kéne aludni ezt az estét,

aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

 

Tóth Krisztina – Az árnyékember / JAK – Kijárat, 1997.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük