Napi vers

“Jó volna a mezőkre futni mostan
ugy-e szívem, bánat beteg bolondja?” 

Tóth Árpád: Téli verőfény

(részlet)

Mit ablakom körülfog vén kerettel,
megfrissül most az únt, szomorú táj,
víg napsugár pingál aranyecsettel
az ócska képen és restaurál:
a régi Mester megkopott művét
ragyogni szítja most az új lazúr,
e vén világba zárt örök szívét
feldobogtatja nékem most az Úr.

Egy ócska házon a rőt téglakémény
most ég felé bíbor kedvvel feszül,
az égbe szökken víg erotikával
s az édes levegőbe idvezül.
A lanka dombok telt, kerek vonalja
kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra,
hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva
most szívja kebleit tán duzzadóra.

Jó volna a mezőkre futni mostan
ugy-e szívem, bánat beteg bolondja?
torkomból, melyből vér hördült pirossan
hurrák skárlát szökőkútja bugyogna.
Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:
e két karon, mely az égbe ível,
e két feszülő, lüktető csatornán
a boldog magasságba folyni fel!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük