Napi vers

Elfut a perc, az örök Idő várja, 
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, 
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. 
Hidegen hagy az elhagyott táj, – 

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

 Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. 
Az éjtől reggel, a nappaltól este, 
A színektől, ha szürke por belepte, 
A csöndtől, mikor hang zavarta fel, 
A hangtól, mikor csendbe halkul el, 
Minden szótól, amit kimond a szánk, 
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, 
Minden sebtől, mely fájt és égetett, 
Minden képtől, mely belénk mélyedett, 
Az álmainktól, mik nem teljesültek, 
A lángjainktól, mik lassan kihűltek, 
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, 
A kemény rögtől, min megállt a lábunk. 
 
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, 
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz, 
Elfut a perc, az örök Idő várja, 
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, 
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. 
Hidegen hagy az elhagyott táj, – 
Hogy eltemettük: róla nem tudunk. 
És mégis mondom néktek: 
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.