Ahogy a mondás tartja: ha egy macska nyávog a lábadnál, és felnéz rád, az élet mosolyog rád. Én kiegészíteném azzal, hogy néha az arcodba röhög.
Egyébként tényleg nagyon fontos, hogy az embernek legyen kisállata, még akkor is, ha az néha egy nagy állatot csinál belőle.
Matuzsálem korú, házi cirmos macskám, óriási rutinnal rendelkezik a gazdikikészítésben.
Az ivartalanítás valamilyen okból nem úgy sült el nála, mint szerettük volna és a kandúrok továbbra is vad, bár abszolút eredménytelen udvarlásba fognak évente kétszer. Egy kangörcsös kandúr pedig vak és süket, ha szerelme tárgyáról van szó, ezért eshetett meg, hogy az éjszaka közepén arra riadtunk fel, hogy háború van az ágyunk lábánál.
A legújabb rajongó a hálószoba ablakáig követte őnagyságát, és megfigyelte,
hogy a szúnyogháló melyik sarkán tud ő is beosonni a házba.
Csakhogy ez nem tetszett a cicalánynak és súlyos összecsapások vették kezdetüket, a kedvenc futószőnyegemen, vad ordítással színesítve.
Nem igazán zavartatták magukat akkor sem, amikor felültünk az ágyban, és villanykapcsolást követően nappali világosságba borult a szoba. Ekkor már szőrcsomók repkedtek és némi vér is elfolyt.
-Melyik vadállat a miénk? – mind a ketten cirmosak voltak, kb. ugyanakkorák, eltorzult pofával csatáztak és ehhez barna bolhanyakörvet viseltek.
Majd hirtelen egyikük kivált a gombolyagból – akár a térdmagasságban elrepülő lepkemintás papucsom is lehetett az oka – felrohant a függönyön, és próbált azzal együtt ott távozni, ahol bejött. Ettől az igyekezettől változtatta meg a cucc a nevét kapcarongyra.
Macskakedvelő énem csúnyán röhögött, háziasszony énem az idegen állat rokonságát és gazdáit emlegette többszörösen összetett cirkalmas körmondatokban, a bátor énem odavetette magát az ablakhoz és utat mutatott a hívatlan vendégnek.
A hirtelen támadt óriási csendben a helyszínen maradt kedvencem a bokám körül dörgölőzött és az „enni kérek” nyávogását vetette be.
Így történt, hogy az élet megint rám mosolygott.
De valamilyen oknál fogva most nem mosolyogtam vissza.
