Laci vagy a lacikonyha? – kis-kínos/könnyed történet, csak egy parányi nevetés a célja, semmi más

Van, amikor az élet kifejezetten nehéz és be kell valljam, az ember leánya tinédzser korában érzi a világot a legnehezebb helynek.

Nekem a tízes éveim vége felé volt egy nagyon komoly mélypont, amikor a rájöttem, hogy a fene nagy boldogságkeresésben van két dolog, amit nem lehet összeegyeztetni.

Az egyik a randi – a moziban kezet szorongatós, ujjperceket beszédesen végigsimogatós, sóhajtozós, oldalra pislantós, borzongatóan romantikus lányregényes antré.

A másik a … disznótoros kolbász. A fűszeres, nem túl zsíros, de szaftos. Az, amelyik illatát megérezve rombolóvá alakulsz a karácsonyi vásárban, csakhogy beállj a sorba, és amit úgy eszel mustárral és fehér kenyérrel, hogy tudod, oltári beteg leszel tőle két napig, de most fürdesz a dopaminban.

Napokkal korábban tudtam, hogy randim lesz szívem választottjával, mozis verzióban. „Film nem számít, válassz te! Legyen meglepetés!” – Mondtam ki a telefonban a könnyelmű szavakat.

Csodásan indult az aznap, meseszép, őszi.

Csakhogy délre egy lacikonyhás pasas odatelepült a főtérre és előre megfontolt szándékkal elkezdte sütni a disznótoros kolbászt. Sütött még mást is, de azt még véletlenül sem éreztem. Tizenhárom óra nulla-nullára, olyan hipnotizált állapotban álltam a pultja előtt, mintha Ká kezelgetett volna a Dzsungel könyvéből.

A mozizás este nyolckor kezdődött. Vállak összesimulva, kezek összekulcsolva, a film pereg. Westernt választott a Lovagom. Oké, hát végülis szeretem a westernfilmeket, a zenéjükért kifejezetten meg vagyok vadulva, de ez a történet a vásznon egyszerűen nem akart kibontakozni.

Bezzeg a gyomromban egy komplett háború zajlott! Egyre jobban fájt a hasam. Nagyjából másfél óra múlva elkezdtem puffadni, rá tíz percre izzadni. Ekkor már szinte imádkoztam, hogy lője le a főhőst valaki vagy ő tegye ezt bárkivel-mindenkivel, csak menjünk ki innen végre.

De nem! (Ezen a ponton elárulom, hogy a film a „Wyett Earp” című műremek volt és 191 perces. Igen, jól olvastad: 3 óra 11 perc.)

Amikor elkezdődött a harmadik óra, bekövetkezett, ami tini énem szerint soha nem eshetett volna meg. Böfögtem egy oltári nagyot. A hangtompítás tökéletesre sikerült: zárt szájjal finom hajigazításnak álcázott oldalra fordulással javítottam rajta. Némi megkönnyebbülést éreztem, mert már nem szakadt rólam a víz. De piszkosul koncentráltam az orrlégzésre. Sajnos kevésnek bizonyult, mert a macsó kísérőm hozzám hajolt és: „Érzed? Valamelyik marha kolbászt eszik!”

Valamilyen számára ismeretlen okból nagyon szótlanra sikerült az utolsó óra és gyors búcsúzással zárult az este. Arcom enyhe pírban izott.

De ez régen volt.

Neki is csak két évvel később meséltem el: sírva röhögtünk a térdünket csapdosva.

Mai fejjel már tudom, hogy a film előtt el kellett volna vinnem kolbászozni. Meg utána is.

Babett

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük