Mócsing, a városi malac feljegyzései – A kondafőnök ajánlata

Novembertől áprilisig a hidegnél is jobban megvisel a kerti legelni valók szűkössége. Ráadásul, amikor csalódottan bejövök, és Anyu vigasztalásképpen megölelne, azzal a lendülettel el is tol magától, mert hogy kukaszagú a leheletem.

Pedig esküszöm, hogy nem szoktam kukázni! Ennek egyik oka, hogy nem érem föl a kukát, a másik pedig, hogy fel se tudom borítani, mert kerekes, és lökdösésre odébb gurul. Naná, hogy próbáltam már…

Amíg nincsenek illatos füvek, amik karban tartanák a szám baktériumflóráját, mint embereimnek a fogkrém és a szájvíz, nem kell csodálkozni rajta, hogy a bacik elkanászodnak, és kukaszagot generálnak odabent. Tavasztól őszig viszont füvet legelek és fűillatút lehelek, lehet engem non-stop ölelgetni!

Mármint annak, akinek ezt megengedem. Anyu befogadott egy új kondatársat, akinek a lábán eddig ismeretlen, új illatok és ízek érkeztek a házba. Beletelt pár hónapba, mire elteltem velük, és már (szinte) alig huzigálom le Zoli cipőit a polcról. Jártában-keltében hozzám is érhet, de csak egy kicsit, és nem is mindig. Eleinte, ha utamba állt, illedelmesen bokán csíptem. Ez Anyu szerint egyáltalán nem volt szép tőlem. Szerintem pedig teljesen oké volt, főleg, mivel hallottam, hogy Anyu azt javasolta Zolinak: ilyenkor határozottan taszítson engem oldalba, és szóljon rám, hogy: „NEEEEEM”!

Hát micsoda eljárás ez, kérem?

Vadi új kondatag, sokkal később érkezett mindenkinél, és Anyu máris kondafőnöki jogokkal ruházná fel? Persze, hogy visszavisítok neki: „DE IGEEEEN”! Lökdösődünk kicsit, de sajnos ő a nagyobb és az erősebb, ráadásul Anyu neki ad igazat. Ekkor úgy teszek, mintha behódolnék, és elfogadnám, hogy fölém került a rangsorban, de azért tudom, amit tudok. A kondafőnök ajánlata, vagyis a kaja akkor is Anyutól jön, ha időnként nem Zsömi nővérkém, hanem Zoli tálalja fel nekem. Így akarják elérni, hogy bevágódjon nálam. Haha! Bármikor adhat puszit Anyunak, és még azt várja, hogy szeressem?!

Persze ha már úgyis itt van, azért mégiscsak kényelmesebb békében élni vele. Nekem sincs mindig harcias kedvem, ő pedig egészen ügyesen tud már vakargatni, amikor megengedem neki. Néha kimondottan kellemes együtt kondázni vele. Rájöttem, hogy miközben Anyu és ő beszélgetnek, közéjük furakodhatok, és ott van nekem plusz kettő szimatolni való láb, feltűrhető nadrágszárral, letúrható zoknival. Csak még a csiklandósságát kéne csökkenteni valahogy. Miután elfogadtam a kondánk bővülésének tényét, sikerült belátnom, hogy új emberünk egészen aranyos.

Apropó, arany! Nem is értem, hogy ebben az országban miért csak kutyáknak tartanak szarvasgomba-kereső vizsgát! Be akartunk egyszer iratkozni Anyuval egy tanfolyamra, fogadtak is volna bennünket próbakeresésen, na de hivatalos oklevelet, azt nem adhatnának róla, mert az csak kutyáknak jár. Nekem nem hiányzik az a fránya engedély, de Anyunak fontos lenne a legalitás, így hát NEM utaztunk el jó sok pénzért jó messzire próba-keresni. Mondjuk nem is sajnálom igazán, mert úgyse ehetném meg, amit találok, legfeljebb egy ízinkóját, hiszen a szarvasgomba nagyon drága csemege. Kíváncsi vagyok, lesz-e egyszer akkora mázlim, hogy rábukkanjak egy telepre. Azt hiszem, azonnal felismerném, de eddig még nem volt hozzá szerencsém. Talán meg kellene húznom a saját farkincámat?

 

Enyhébb délutánokon Anyu szívesen kitelepszik a kertvégi tujasövény tövében álló hintaágyra, ahol olvasgat, készülő kutyaregényéhez készít feljegyzéseket, vagy az én memoárjaimat írja. Mindeközben saját vérével eteti az ébredező szúnyogokat. Folyton lengedező, bojtos farkincám remek eszköz a hessegetésükre.

Az idegesítően dünnyögő kis vérszívók incifinci szúró-szívó szájszerve szerencsére nem hatol át acélos epidermiszemen, ahogy Lurkó viseltes szőrcsuháján és Taco lakkfényű cicanadrágján sem, de szegény embereink sokat hadakoznak a kis bosszantókkal. Látom, hogy hiába füstöl a fatuskóra állított fura szagú illatgyertya, a szag-immunitásig kiéhezett szúnyognépség legfeljebb hangulatfénynél vacsorázik. Én a fűben heverek Anyu lábánál, Lurkó felugrik mellé az ingatag ágyra, a cica pedig valamelyik közeli fán mászókázik. Néha a család más ember-tagjai is beszállnak a szúnyogetetésbe, hívogatják a macskát, és lekergetik Lurkót az ágyról mellém, a fűbe. Csapkodnak, és össze-vissza beszélnek mindenfélét, ami Anyut zavarja az írásban-olvasásban, de a szúnyogokat nem zavarja a vérlakomában. Úgy látszik, embereim mindkettőbe beletörődtek, hiszen éppúgy szeretnek kaja- és kötelezettség-független kondaktusba kerülni Anyuval és velünk, állatokkal, mint mi ővelük. A szúnyogok nem tartoznak a kondához, viszont nem is bánják, hogy nem kaptak meghívót.

Amikor hűvös van a kinti kondázáshoz, és embereink a házba csukódnak, Lurkóval együtt behúzódom a télikertbe. Ha nagyon akarjuk, két ember is közénk fér a kanapéra. Abban az esetben, ha csatlakozik még egy, valakinek a malacfészekre kell telepednie, és az a valaki nem feltétlenül én vagyok. A kondaktusos pihenés lényege, hogy egymáshoz érjen az oldalasunk, ezért csak akkor húzódom arrébb, ha már nagyon összeszorultunk.

Zsömi is rákapott a közös kondulásra. Gyakran úgy búcsúzik el tőlem éjszakára, hogy egy percre mellém heveredik, mit sem törődve pizsamája tisztaságával és Anyu szemrehányó pillantásaival. Ilyenkor nagyokat nyöszörgök, hogy még több cirógatást csikarjak ki. Anyu szerint olyan hangokat hallatok, mint egy rosszul megfújt klarinét. Ő csak tudja, hiszen a lánya egy ideig birkózott ezzel a hangszerrel. Hála nekem, nosztalgiázhatnak egy kicsit.

Kartali Zsuzsanna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük