Mócsing, a városi malac feljegyzései – Ámokfutó utánfutó

Amióta felserdültem, vagyis megsertésedtem, kevesebb látogató akar azonnal bizalmaskodni velem. Lurkónál alig vagyok magasabb, viszont a kutya valahogy kevésbé… khm, tömör.

Vaddisznó-szerű külsőm félelmet ébreszthet némelyekben, akik aztán otromba módon kétségbe vonják házikedvenc mivoltomat. „Na, és mikor lesz a disznótor?”  – kérdezik Anyutól. A folytatás se jobb: „Legalább a kismalacaiból levágtok majd néhányat, ugye?”

Ezzel sikeresen elvették a kedvemet, hogy kismalacokra vágyjak, noha a süldőkort elérő szervezetem minden harmadik héten egyszer mást sugallt. A nehéz napokon hisztis voltam és depresszióra hajló. Anyu olvasta, hogy az évek múlásával súlyosbodni szokott az ilyesmi. Nem akart a városi kiskertben kondát alapítani általam, ezért is döntött úgy, hogy elébe vágunk a dolognak.

Vágunk… brrr!

A rendelő megközelítése rém egyszerűen megoldható, gondoltam én. Jöjjön el a doki, ha akar valamit. Mivel azonban nem operálhatott meg itthon, az előszobánkban, mégiscsak be kellett gyömöszölni engem a cocimobilba, és elszállítani hozzá.

Anyu szerint szerencsém van, hogy az a nap teljesen kivágódott emlékeim filmjéből. Utólag viszont jó néhányszor végighallgattam, hiszen velem ellentétben Anyuban mély nyomot hagytak a petefészekműtétem napjának eseményei, és hetekig másról se tudott beszélni.

Boldog-boldogtalannak elmesélte, a türelmesebbeknek többször is, mire feldolgozta valahogy a traumát. Engem csak egy cérnavékony, öt centi hosszú forradás emlékeztetne az operációra, ha egyáltalán odalátnék a bal combom előtti horpaszomra. Épp csak annyira horpad be az a horpasz, hogy ne lássam, de igenis horpad! Persze meglehet, a pocakom domborulata sem segít odalátni.

Az a bizonyos délelőtt is úgy indult, mint az előzőek: játszottunk a kerékpár-utánfutóval. Én legalábbis azt hittem, hogy játszunk, pedig az utazáshoz szoktatásom érkezett célegyenesbe.

Némi kukorica reményében hajlandó vagyok elfeledkezni arról, hogy nem szeretek elszakadni a földtől. Zsömi beleszórt hát a cocimobilba egy marék kukoricát, én utána kúsztam, és Anyu beemelte notóriusan lemaradozó hátsó csülkeimet is. Mentünk pár kört a kertben a mobillal, ahogy szoktunk, de most nem a bicaj húzott, csak Anyu gyalogosan, egy függönygurtni segítségével. Az állatorvosi rendelő előtt nincs ugyanis kerékpártároló, de még egy rendes villanyoszlop se, amihez a biciklit kiköthették volna, amíg bent vagyunk.

„Kétutcányira lakunk, hamarabb odaérünk gyalogosan, mint ahogy kiállnánk a kocsival. Különben is, milyen helyesen szuszog és nézelődik a kisasszony a hintójában. Már csak a cuki, konnekt-orros hímzésű zászlócska miatt is kár volna kihagyni a cocimobilozást!” – biztatta egymást Anyu és Zsömi.

A rendelő ajtajában összefutottunk Anyuék néhány ismerősével. Ha a zászlócskánk láttán elámultak, az én látványomtól egyenesen hanyatt estek: „Azt akarjátok mondani, hogy ti együtt laktok egy DISZNÓVAL?!”

Anyuék szerettek volna hosszabban büszkélkedni velem, de túl idegesek voltak ahhoz, hogy rendesen kiélvezzék a helyzetet, ezért inkább gyorsan bevonultunk a rendelőbe.

Az állatorvosi váró és a kezelőhelyiség ajtaján tokostul-vonóstul átfértünk, ki sem kellett szállnom. Az altató szurit is a velem együtt becipelt járgányban kaptam meg, de gondolom, az operáció nem abban zajlott. Mindenesetre, amikor Anyuék egy óra múlva visszajöhettek értem, már újra benne feküdtem, félálomban. Két, megtermett málnaszemhez hasonlító petefészkem, soha meg nem születő malackáim forrása, ott hevert a rozsdamentes kezelőasztalon, közszemlére kitéve. Embereim kötelességtudóan körbeborzongták, de csak futólag, mert indulniuk kellett velem hazafelé. Erősen mocorogtam.

Gyorsan kicipeltek az utcára járgányostul, és futólépésben elindultunk. Mármint Anyuék futóléptek, én inkább csak hánykolódtam az utastérben. Múlófélben volt az altató hatása, ami nem jelentette azt, hogy agyilag is magamhoz tértem volna. Csak a testem ébredezett, nyaktól lefelé, miközben az eszem, amire olyan büszke vagyok, még ki volt kapcsolva. Orromat nekiszorítottam a járgány ponyvafalának, ahogyan idefelé is tettem, de most nem azért, hogy kifelé szimatoljak.

Miután befordultunk egy szűk, sikátorszerű átjáróba, kitört a haddelhadd. Buckára futhattunk, és a fejem becsusszanhatott a járgány egyik csücskébe. Átmenetileg agyatlanított, primitív lényem ettől sarokba szorítva érezhette magát, és nekifeszült. A napszítta sátorvászon reccsent egyet, és kihasadt. A zombimalac kizuhant a hasadáson, majd azonnal lábra kapott, és fejjel nekirohant az átjáró gazzal-bozóttal benőtt kerítésének.

Anyu lelki szemei előtt abban a pillanatban felrémlett az esti híradó tudósítása az autók között ámokfutást rendező malacról, és egy hős vadászról, aki végül leterítette. A látomás akkora adrenalin-lökettel járt, hogy Anyu a legvadabb rögbijátékost megszégyenítő módon rávetette magát sörtés izomtorpedóként elszabadult testemre, és a földre tepert. Pánik-sodorta lényem ettől persze nem hagyta abba sem a visítást, sem a kapálózást.

Zsömi remegő kézzel fölhívta az állatorvost, aki időközben belekezdett egy újabb műtétbe. Asszisztense nem lévén, képtelen volt a rendelőből elszabadulni, hogy segítsen nekünk. Annyit tudott hirtelenjében javasolni, hogy hívjunk egy taxit.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük