Mócsing, a városi malac feljegyzései – Az agresszív kismalac és a szeretet

Előszobánk kellemesen tágas, már-már olyan, mint egy nappali. Ott áll a jobb sorsra érdemes télikerti kanapé két fotel-testvére.

A szoba belseje felőli fotel, ami mellett az állólámpa van, Anyu olvasóhelye. Az, amelyik a télikertre néző üvegablaknak veti a vállát, többnyire szabad. Mármint amikor én nem fekszem benne. Fölkecmergek, kettőt fordulok, átlóba helyezkedem, és lepihenek. Amíg még beleférek.

A fejem sajna már lelóg róla, ezért orromat gyakran az Anyu fotelja felőli karfára támasztom. Ilyenkor állítólag horkolok. Sebaj! Szívmelengető érzés, amikor olvasás közben Anyu a sörtéim közé túr és orrkorongomat, vagy fülemet morzsolgatja. Szuszognom kell a gyönyörűségtől.

Hogy a télikert immár matrac nélküli kanapéján milyen mértékben keressük és viseljük el egymás közelségét a kutyával és a macskákkal, az jórészt hőmérséklet- és napsütésfüggő. Megesik, hogy egymásra mordulunk a kutyával, de ha besüt a nap a télikertbe, öt másodpercnél tovább sosem veszekszünk a fekvőhelyen. Okos enged… a macskák meg úgyis azt csinálnak, amit akarnak. De a legjobb az, hogy ha megunom a télikerti kondázást, én bejöhetek a lakásba, Lurkónak viszont tilos. Imádom látni csalódott pofáját, amikor utánam somfordál, és kiküldik.

Az a tény, hogy a családból szinte mindenkit megharaptam már legalább egyszer, ne tévesszen meg senkit. Nem vagyok agresszív, kezes bárány vagyok! Bár olyat is hallottam, hogy valakit éppen egy bárány harapott meg. Vagy csak megkóstolta a ruháját, nem tudom. Így születik a pletyka. Mert kérem szépen, az én első harapásom is baleset volt!

Éppen unatkoztam. Misu cica is unatkozott, történetesen ugyanott, ahol én, az előszoba közepén. Tehát együtt unatkoztunk, mert anyu éppen leült, hogy végre dolgozzon egy kicsit a számítógépén. A nemrég felmosott járólap még nedves volt, és a cica kéjesen végignyúlt rajta. Ez volt a perverziója, valamiért szeretett a felmosószeres kövön hemperegni. Megszimatoltam, hogy ő is tényleg klórszagú lett-e, és hát egy kicsit igen. A fertőtlenítős víz ízét már ismertem, mert megnyalom néha a padlót felmosás után, csak úgy kíváncsiságból. Gondoltam, biztosan Misu is klórízű. Sikerült megnyalnom a talpát, tényleg az volt. Tűrte, csak icipicit rándult össze, amikor hozzáértem. De vajon az oldala is klórízű? Megböktem az orrommal, tűrte. Kidugtam a nyelvem hegyét, azt is tűrte. Viszont amikor be akartam húzni a nyelvemet, jött vele a cicabunda is, mert beletapadt.

Mi malacok nem tudunk ügyesen köpni. A szánk valahogy nem arra van kitalálva, inkább csak rágásra és nyelésre. Félrekaptam a fejem, mert egyáltalán nem szeretem a szőrt a számban, de az becsukódott, és egy kis szőr kijött a macskából. Lássuk be, ez nem tekinthető megharapásnak! Véletlen volt. Ezt Misu is megérthette volna, de félreértette, és meg akart karmolni. Ezután egy ideig nem volt velem olyan türelmes, mint régen.

Korábban Misu azt is megengedte, hogy a fülébe szimatoljak. Ez nagyon vicces volt, mert nedves orromtól a füle is nedves lett, amire önkéntelen mancsrázással reagált, mintha vízbe lépett volna. Pedig nem is a lába lett vizes, hanem a füle. Pár napig tehát nélkülöznöm kellett ezt a szórakozást, de aztán észrevettem, hogy Misut kergetni is lehet. Ha orrom az oldalához közeledett, ő a biztonság kedvéért arrébb húzódott, mert attól tartott, hogy újra „megharapom”. Pedig eszemben sem volt! Akinek ment már hajszál a szájába, tudhatja, milyen undok érzés.

Orrkorongom mindenesetre úgy taszította a cicát, mint egyik azonos pólusú mágnes a másikat. Ezt az érintés nélküli taszigálósdit jó sokáig játszottuk, mert igazából nem akart Misu elszaladni előlem, hiszen bármikor lehagyott volna futásban. Az, hogy élvezi a játékot, abból derült ki, hogy tovább fejlesztette. Elbújt előlem, de úgy, hogy könnyen megtaláljam. Bevárt, aztán odébb szaladt. Általában úgy lett vége a játéknak, hogy szembefordult velem, mert ő is szeretett volna fogó lenni. Azt viszont én utálom. Őseim mégiscsak prédaállatok voltak! Bár sokkal nagyobb ragadozók elől futottak, mint Misu, én azt se szenvedhetem, ha egy rám veszélytelen, icurka-picurka ragadozó kerget. Nem tehetek róla, a génjeim tiltakoznak ellene.

A következő családtag, akit véletlenül megkóstoltam, Pitypang volt, a tengerimalac. Ember-nővérem, Zsömi védelme alatt áll, és az ő szobájában lakik egy nagy ládában. Zsömi időnként kiveszi, hogy a kis tengerész mozogjon, de a kis tengerész egy kissé gyáva és lusta, meg aztán észből se jutott neki túl sok.

Amikor még a házban tartottuk a szalmás ládámat, és én éppen nem voltam benne, Zsömi néha beletette Pitypangot, hogy turkáljon-furkáljon kicsit a szalma között, nem érdekes, hogy én mit szólok mindehhez. Persze hagytam, mert nem vagyok irigy, de amikor pofátlan módon rendezgetni kezdte maga körül a szalmaszálakat, mintha direkt a bosszantásomra építene fészket a ládám sarkában, közelebbről is meg kellett néznem, hogy miben mesterkedik. Megszagoltam, és egy icipicit beletúrtam a szalmába, meg talán az ő oldalába is.

Amikor a tengerészbundával ugyanaz történt, mint Misu cica szőrével, vagyishogy a számba ment, és én ugyebár nem tudok ügyesen köpni, akkor ez a kis borsóagyú éktelen visítást csapott, és engem nagyon megszidtak.

Azért se bántam, mert ezek után legalább nem tették bele többet a szalmás ládámba a kis fészekbitorlót.

           Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük