Első városi évem elején még alig-alig tettem ki a lábam a lakásból. Szülőfalumban fűtetlen rekeszben éltünk, de testvéreimnek, és főleg anyánknak csodálatosan forró volt a pocakja. Összebújtunk, és senki se fázott.

Miután városi malac lettem, fészek-szempontból egyedül maradtam, de legalább élvezhettem a központi fűtés áldásait. Alvóládámba a rongyokon kívül bekerült két zöldség alakú plüssfigura, Brokkó és Karotin.

Ha befúrtam magam közéjük, egészen jól átmelegítettek azok is. Annyira elszoktam a hidegtől, hogy azon pár téli napon, amikor Anyuék kicipeltek levegőzni, az udvaron csak remegtem, mint a kocsonya. A fölöttem hirtelen feltáruló hatalmas égbolt is elrémített, hiszen korábban csak a pajta tetejéig, majd az előszoba mennyezetéig ért számomra a kilátás.

Anyu megpróbált idejekorán hámhoz szoktatni engem, hogy amikor beköszönt a jó idő, majd szépen együtt sétafikáljunk az utcán. Ahogyan az agyonlájkolt internetes törpemalac-sztárfotókon látható, ugyebár. Nem tudom, feltűnt-e valakinek, hogy a legtöbb ilyen képen apró, mit sem sejtő cocibébik feszengenek a póráz végén virágágyás, homokozó, netán kerti bútor háttere előtt, és még véletlenül sem a nyílt utcán sétálva. Vagyis ezek beállított fotók.

Amelyik (elenyészően ritka) képen felnőtt törpedisznó látható pórázvégen, ott a helyszín békés erdőszél, folyópart, vagy faluvég. Ahol laknak, vagy ahová kocsival vitték el a cocát, hogy kiránduljon. Véletlenül se nagyvárosi a kép, hogy uccu, csak kilépünk a forgalmas járdára, és sétálunk a dübörgő forgalom széliben, mint egy kutya. Ugyan már!

Nekem fontos, hogy ismerős és kiszámítható legyen a terep a patáim alatt.

Véleményem szerint minden ép életösztönnel megáldott sertés utálja, ha megkötve vezetik. Aláírom, létezhetnek ez alól kivételek, de sokáig úgy hittem, hogy egyikükhöz sem hasonlítok. Zsenge koromban a nyakörv után némi idő elteltével mégiscsak kipróbált hám az előre megfontolt malackínzással volt egyenlő a szememben. Mintha kényszerzubbonyba bújtattak volna. Akkor is szorosnak éreztem, ha jól be volt állítva. Ugyanakkor az se volt jó, ha lötyögött. Olyankor még el is fordult rajtam járás közben, és dupla kényelmetlenséget okozott. Amint megláttam, biztonságot jelentő alvóládámba szaladtam-bújtam előle. Mintha ott nem varázsolódott volna rám valahogyan! Nyöszörögtem, sóhajtoztam, sajnáltattam magamat, Anyu mégis rám csatolta.

Egyetlen jó dolog volt a „hámozásban”: ugyanolyan dicséret járt érte, mint amikor egy kisebb eltévelyedés után megint szobatiszta lettem. Ezért aztán megadó képpel mászkáltam fel-alá, mártírként tűrve láncaim, – na jó, puha pántjaim –, amíg kellett, hogy aztán, amikor végre levették, fellélegezve és jutalom-kukoricát ropogtatva a lehető leghamarabb elfelejtsem a hámot, egészen a következő szoktató próbáig.

Másik mumusom a balerina-jelmez volt. Nem mondom, egy-két babarózsaszín, legfeljebb néhány cuki fekete folttal tarkított kismalacon egészen viccesen néz ki a habos tüllszoknya és a szalagcsokor. Merthogy mi, malacok állandóan két ujjunk hegyén, vagyis spiccben lépkedünk, mintha balettoznánk. Azt mondom, vicces, és azt mondom, mintha, de nem hiszem, hogy ez valóban jól is áll nekünk. Egy beállított fotósorozat kedvéért üsse kő, felpróbáljuk, akárcsak a hámot egy röpke séta során, na de állandó viseletként?

Hordja az, aki nap, mint nap jól érezné magát békauszonnyal nagyestélyiben,

de a malacokat kéretik békén hagyni az ilyesmivel!

Tiszta szerencse, hogy nem születtem rózsaszínűnek. Egyedül a jobb hátsó párosujjú patám lett olyan, fölötte keskeny fehér szőrcsíkkal. Aprócska termékminta arról, hogy milyen NEM vagyok.

Sápadt szobamalac koromban szürkésfehér volt a bőröm, amit a belőle meredező fekete sörték, mit mondjak, egyáltalán nem varázsoltak rózsaszínűvé. Anyuék szerint olyan voltam, mint egy újszülött törpevíziló, ami talán bájosnak mondható, de egy csöppet sem szép. Ha egy bizonyos szögben érte oldalamat a napfény, leheletnyi vörös szín izzott fel rajta, három-három halvány, hosszanti csík formájában. Tisztelet a vaddisznó-ősöknek, kikre e stigma emlékeztetett.

Amióta napjaim java részét az udvaron töltöm, a bőröm mahagóni barna. Kikérem magamnak, nem a kosztól! Bizony, lebarnultam. Meg is edződtem, ami az első két-három hónapos, szinte megszakítás nélküli bent tartózkodás után nagyon rám fért.

Első edzőm Misu, a család akkori macskája volt. Az előszobaajtóba házilag beügyeskedett, önálló akarattal bíró macskaajtón járkált ki-be, utánozhatatlan keccsel, amivel kivívta csodálatomat. Sosem rontott neki fejjel a mágneses szélű, áttetsző műanyag billenőlapnak. Mellső mancsával először óvatosan kitapogatta, és csak azután nyomta neki ciromfolt felhőzte hófehér homlokát, hogy megbizonyosodott róla, a billenőlap nem tanúsít ellenállást. Néha ugyanis az ajtó furnérral fedett, üreges alsó negyedéből lesuttyant egy deszka. Olyan volt, mint egy életlen guillotine, ami a macskaajtóhoz szükséges nyílás kifűrészelése során szabadult el, és egy ideig ott kísértett a külső és a belső furnér közötti szűk, rejtelmes térben.

Mozgékony tappancsok híján én érzékeny túrókarimámmal ellenőriztem a leffentyűt, aztán ahogy Misu tanította, átnyomultam rajta. Azazhogy majdnem úgy.

Ha pocak-átmérőnk kétszerese, lábunk hossza viszont csak fele egy macskáénak, eléggé könnyű kimatekozni, hogy kecsességünk hányadrésze vész oda az átjutás oltárán. Eléggé tetemes ez a hányad, lásd a nyúlüreg nyílásának beeresztő és ki(nem)eresztő képességét Micimackó esetében. Volt idő, amikor az én alternatív alakításomban elevenedett meg a jelenet.

Igen hamar kinőttem a pici és félénk Malacka szerepét, és belenőttem a piknikus alkatú Micimackóéba, aki evés után reménytelenül, mégis kiszámítható rendszerességgel beszorul…

Olyankor engem se lehetett kihúzni, de mivel Micimackónál kevésbé voltam vállas, mesélés helyett engem egyszerűen visszanyomtak. Persze ettől visítottam, és hagytam, hogy lábbal segítsenek át az időközben kinyitott ajtó küszöbén.

A megaláztatás következtében elment a kedvem a kimenőtől, mégis muszáj volt tennem legalább egy kört a kertben, mielőtt óvatosan visszabocsátásért könyöröghettem volna. Nem is mindig könyörögtem, hanem inkább megpróbáltam megoldani a dolgot egyedül. Addig-addig gyakoroltam az (egyre kecstelenebb) visszanyomulást, míg a macskaajtó kerete egyszer csak ki nem szakadt a helyéről, és velem nem jött, mint egy szögletes és túlontúl szoros öv.

Ezzel nyertem pár millimétert és pár hetet, de végül mégiscsak kinőttem azt a fránya macskaajtót.

Kartali Zsuzsanna