Mócsing, a városi malac feljegyzései – Ázott malac, sáros maradsz!

Vannak a kertben olyan foltok, jellemzően a házfalak és az öregebb tuják tövében, ahol szinte mindig száraz marad a talaj. Ezek a kedvenc heverésző helyeim, mert a kora reggel és késő délután hasmánt bekúszó napsugaraktól finoman felmelegszenek.

Néha télen is használhatóvá fűlnek, de tavasztól őszig az igaziak. Bolond lennék ezeket turkálással tönkretenni! Időnként, ha megfelelő tapintattal és alázattal közelít, megengedem Lurkónak is, hogy mellém heveredjen.

Hűvösebb tavaszi estéken előfordul, hogy Anyu fázni kezd a házban. Persze, hiszen a központi fűtést már kikapcsolta, de a falak még nem szedtek magukba annyi meleget, hogy a fáradt anyai végtagokat naplemente után is melegen tartsák. Olyankor törökülésben letelepszik a kiskályha elé egy kerek birkabőr-darabra, hogy kényelmesen tüzet rakjon. Begyömöszöl egy marék papírszemetet a kályhába, megtetézi egy nyaláb száraz gallyal, közéjük dugdos néhány vaskosabb fadarabot, és begyújt.

Remek alkalom ez nekem arra, hogy mackófelsője zsebéből kilopjam a papírzsepit, ami használtsági fokától függetlenül remek rágni- és pöckölgetni való. Ebben a macska is egyetért velem. Anyunak mindig minden zsebében van pézsé. Sajnos azonban kifigyelte, hogy valami okból mindig a jobb oldali zsebébe fúrom bele az orrom, ezért a begyújtási ceremónia részeként az utóbbi időben már automatikusan átteszi a jobb oldali zsepit a bal oldali mellé. Így csak az üres zsebben turkálhatok, ami nem sokkal kisebb élvezet, mert a zsebben tömény anyuillat van. Beledudálok, teliszuszogom, aztán, mivel hamar elfogy belőle az oxigén, kihúzom az orromat, és anyu ölébe hajtom a fejem. Ehhez át kell bújnom a hóna alatt, ami azért is jó, mert közben átölelheti a nyakam, és beledünnyöghet a fülembe.

A tűz közelségétől felébred benne az ősasszony, és azt duruzsolja mély hangon: „Én kicsike vadmalacocskám!” Giccses jelenet, vagy sem, én imááádom!

Tavasszal esős időben is kimegyek a kertbe, ha egészségügyi sétára van szükségem. Mióta felnőttem, már nem várok érte külön elismerést, viszont egy száraz ruhás ledörzsölés kimondottan jólesik, miután bejöttem. A sörtéim alá szivárgó víz iszonyúan csiklandoz, és ha nem dörzsölnek le, úgy vakarom meg, ahogyan tudom, és ahhoz dörgölőzöm, amit éppen találok.

Sokszor leolvasható rólam, hogyan vakarództam.

Ha oldalasomon krétanyom-szerű fehér keresztcsíkok láthatók, akkor a barkácsműhely fehérre meszelt sarkán. Ha mohazöldek, akkor az öreg almafa törzsével. Ha ezüstösek, akkor a fémfestékkel lefújt kiskályhánál. Ha pedig néha földdel vagyok panírozva, akkor a száraz porfürdőmbe feküdtem, és azzal itattam fel magamról az idegesítő vízcseppeket.

Persze ezek szinte mindegyike szigorúan kültéren használatos malac-törölköző. A házban marad az ajtófélfa (Jaaaj, neee!), a konyhaszék (Jaaaj, azt seee!), vagy embereim nadrágszára (Jaaaj, ne most szeress, cocikám, csak majd, ha megszáradtál!). Úgyhogy Anyu akkor jár a legjobban, ha ugrik, és szépen ledörzsöl egy bolyhos mackófelsővel, ami külön erre a célra lett rendszeresítve.

„Ázott malac, sáros maradsz!”mondja Anyu, amikor nagy ritkán jobban besározódom, mint amennyire terveztem. A nedves sár nehezebben jön le, ezért Anyu inkább megvárja, hogy szépen rám száradjon, és leperegjen. Ezt meg lehet gyorsítani egy kis kefélgetéssel, ami az elhalt, viszketős bőrrétegektől is megszabadít.

A kutyakefe három az egyben: vakargat, masszíroz és tisztít. Ja, és egy a ráadás: bosszantja Lurkót! Kutyánk ugyanis rühelli a fésülést, mert rasztás csimbókjai mindig beakadnak, ami, ugye, fáj. Néhány húzásnál nem is bír ki többet, ezért a szépészeti beavatkozásból igyekszik inkább játékos hancúrt csinálni. Ha nem sikerül neki, elszalad.

Lurkó csakis akkor vágyik szőrápolásra, amikor éppen én lennék soron. Ha meglátom a kutyakefét Anyu kezében, már rohanok is felé, mert imádom a kefe okozta kellemes bizsergést. Oldalamra dőlök, és behunyt szemmel élvezkedem, míg csak az irigy kutya észre nem veszi, és oda nem furakszik. Utálnám ezt, de Anyu megoldja: egyik kezével engem vakargat, a másikkal pedig távol tartja a kutyát. Zene füleimnek azt hallani, hogy „Menj most innen, Lurkó, éppen malac-wellness van!”

A tengerimalac incifinci karmocskáit le lehet csippenteni a konyhaasztalon körömcsipesszel, de én ehhez túlságosan súlyos egyéniség vagyok. Nekem a kert közepén, a favágó tuskónál kijelölt wellness-részleg nyújt személyre szabott pedikűrt. Anyu ugyan beszerzett patanyírási célra egy csípőfogó-szerű, extra erős körömvágót, mégis a kerti metszőollót használja inkább, mert az hatékonyabb. Télen, amikor energiatakarékos szundi üzemmódban vagyok, kevésbé kopik a körmöm, és vágás után nem árt formára reszelni, az év többi időszakában azonban áramvonalasra koptatja a térkő. A kefélgetéstől elzsongított állapotban néha van türelmem kivárni, hogy valamelyik patámat a kellő méretre és formára alakítsák. Már, ha éppen nem gondolom másként. Volt, hogy Anyu másfél órát járkált utánam, mire minden csülköm sorra került…

Szerintem a cocák alapvetően utálják a körmölést!

Viszont a legtöbb malac, mire ennyi idős lenne, sajna már réges-rég kolbászbőrben feszít, így nincs is igazán szüksége pedikűrre.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük