Mócsing, a városi malac feljegyzései – Búcsú a téltől

Idén télen értettem meg, mit érezhetett cica-fiam, Taco, amikor engem utánozva túrni próbált. Ha átfagy a talaj, abba bizony a legedzettebb malac-orr is belesajdul!

Én viszont kifigyeltem, hogy a kert mely pontjait tüntette ki szerény sugaraival az önbizalomhiányos téli napocska. Ott fölengedett a föld felső pár millimétere, amit óvatosan lehetett turkálgatni. Embereim szemében néha találékony kismalac, máskor meg kártékony disznó voltam, ha kopogós téli időben is sáros orral-csülökkel bukkantam fel az előszobában. Attól függően, hogy milyen napjuk volt.

Bár igaz, hogy tizenöt fok alatti külső hőmérséklet esetén nem szívesen mozdulok ki a házból, legfeljebb ha extra csábítóan süt a nap. Hidegben a szükséges egészségügyi sétára is csak akkor szánom el magam, ha Anyu kikísér. Pláne, ha esik is. Rossz időben Anyu a délelőtti lapzsemlémet odakinn szolgálja fel, hogy ne halasztgassam naphosszat a vécére menést. A házban már nem tudnám elengedni magam, nem úgy, mint kiskoromban…

            Életem első karácsonyára nem emlékszem,

hiszen azt még szopós malacként töltöttem anyám mellett, a szülőfalumban. A másodikról, ami már bőven városi malac koromra esett, jóval több emlékem maradt. Rosszul indult az egész, mert a sarokban álló fotelomat áttolták a tágas előszoba közepére. Kellett a biztonságos hely a karácsonyfának. Az én biztonságos pihenőhelyem rovására, persze.

Anyu még embergyerekei kicsi korában kitapasztalta, hogy a balesetek elkerülése érdekében jó, ha a karácsonyfát nem a földre, hanem egy asztalkára állítja. Ily módon fölszabadul a fa alatti hely ajándékpakolásra, játszásra, mászkálásra, és a lecsüngő színes díszeket is nehezebben érik el a kíváncsi kezek, szájak. Ezt a szokást gyermekei felserdülése után is megtartotta, nem mellesleg azért, mert így egy méterrel kisebb, ezáltal olcsóbb fa is eléri (csúcsdísszel együtt) a plafont, ami amúgy gyermekkörökben általános kívánalom.

Az is alap, hogy a fát ki kell kötni. Fűtéscsőhöz, karnishoz, csillárhoz, mindegy. Illetve dehogy mindegy, lehetőleg egyszerre mindegyikhez. Bútortologatási mániámra való tekintettel nálunk a fát tartó kisasztalt is kikötötték, ahová csak lehetett. Alacsonyan álló ablakkilincshez, radiátorhoz… Csak a padlóhoz nem sikerült odahorgonyozni. Világos, hogy mi volt az első mozdulatom, amikor a díszítés befejeztével végre én is odafértem; fástul, mindenestül odébb löktem az egész miskulanciát. Ingott, csilingelt. Azt hittem, rám is esik (dőlni ugyebár már nem tudott), ha annyi eszem volt csak, hogy kitúrjam alóla az asztalkát. Iszkoltam a fotelomba, ami új helyén is biztonságosabbnak ígérkezett, mint a karácsonyfa környéke.

Ezek után a fa talpa és az asztal is egymáshoz lett rögzítve. Ha megkérdeznek, elmondhattam volna, hogy tök fölöslegesen, mert első ijedelmem után eszembe sem jutott volna magamra borítani azt a szúrós cuccot. Teljesen kielégített a róla hulldogáló tűlevelek alkalmankénti elrágcsálása, és megnyugtatott, hogy a fotelom végül nem is került nagyon messze eredeti helyétől. Remekül megfigyelhettem belőle, hogyan csöpög a fenyőgyanta a kisasztalon összegömbölyödött macska fülére, vagy suttyan be egy-egy dezertőr szaloncukor a radiátor mögé. Két hét elteltével aztán embereim a legnagyobb örömömre szépen visszarendezgettek mindent.

Hiába az óvatos cipelés, a ropivá száradt karácsonyfa az egész kertet végigpergette fakó tűleveleivel. Jutott belőlük jég bőrözte pancsolóládámba is. Annak vizét a szél még az ősszel jól megfűszerezte falevelekkel és életunt darazsak tetemeivel, és ezt a vegyes aromát a kutya és a macska is kedveli. Orrkorongommal szívesen feltörtem nekik a jeget, amíg vékony volt, és a dióhéj hasadására emlékeztető hangot adott. Ha túlságosan megvastagodott, nem volt érdemes erőszakoskodni vele: először éles lett, azután meg reménytelenül kemény. Napos időben viszont még a fagyos délelőttökön is arra battyogtam némi olvadékvíz reményében, aminek íze az esőére hasonlít.

A legnagyobb, de sajnos ritka téli kedvencem mégis a szivacsos lemezekben fölszedhető, latyakká olvadt, majd visszafagyott hókása volt, amire az eszkimóknak biztos van konkrét szavuk, de én csak körülírni tudom. Az állaga a grillázsra emlékeztet, viszont garantáltan kalóriamentes, és ugyebár hideg. Ha a szám sarkának épségére vigyázva óvatosan belerágtam, csodásan ropogott a fogam alatt. Már csak azért se járkáltam össze, hogy minél több elropogtatni valóm maradjon, meg hát karcsú bokáimat is felsértette volna.

Lurkó még legelső telem első hóesése után megmutatta, hogy a hó is átereszti a fagy tompította téli szagokat, ráadásul pompásan túrható, ha nem félünk fagycsípéstől-jégszúrástól, és ha mértéket tartunk benne. A mértéktartás ezügyben nem esett nehezemre, mert igen fázós vagyok, főleg a pocakom az. Zsömi mindig mondja, hogy szeretné egyszer kipróbálni a finn szaunát, ott ugyanis felhevült testtel lehet a hóban hempergőzni. A disznók sajnos nem tudnak izzadni, viszont emiatt nem is bánom, hogy ki kell hagynom a szauna-élményt.

A tavalyi, kissé fehérebb telünkön ráébresztettem Anyut, hogy világéletében rossz irányba hányta a havat.

Nem a fűre, hanem a fűről kell ellapátolni!

Felhevülés ide vagy oda, néha jó lenne a hóbuckákban ugrálni Lurkóval, de még jobb, ha embereim elkotorják a havat a fűről, ami takarék üzemmódban télen is tovább zöldell. Mirelit legelő. Csak vigyázni kell, hogy tavaszra is maradjon belőle. Idén Anyunak nem sok kotorni valója akadt, és attól tartok, emiatt kissé túllegeltem a… khm, már csak néhai… gyepet.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük