Mócsing, a városi malac feljegyzései – Coci óriás lesz

Enyhébb téli napokon felengedett a talaj felső rétege, és szállni kezdett bódító illata. A fű gyatra volt, de azért legelhető. Alatta a sár hideg, de éppenséggel túrható.

Ahogy nőttem, egyre inkább lekötötte figyelmemet a turkálás ébredező ösztöne, és nem féltem többé a kinti világtól. Sajnos azonban a fűtési szezon idején embereim kínosan ügyeltek arra, hogy a bejárati ajtó csukva maradjon. Ki kellett hát fejlesztenem egy olyan visítást, pontosabban nyekergést, amit ők is megértettek, és ki- vagy beeresztettek rajta. Amikor viszont nem voltak itthon, ott kellett dekkolnom, ahol a családom éppen hagyott. Ha kint voltam, kint is maradtam, ha pedig bent tartózkodtam éppen, akkor várhattam, amíg valaki hazajön, és kienged végre.

Lett volna megoldás a gondomra, de szó szerint föl kellett nőnöm hozzá. Mármint a kutyaajtóhoz. A télikert udvarra nyíló ajtajába vágott nyílást egy ijesztően leffegő, rojtos szőnyegdarab fedi. A macskaajtó alacsonyan, a padlótól cicatipegésnyi távolságra van, a közepes méretű ebekre szabott másik nyílás viszont természetesen kutyalépésnyire. Lurkó lazán átszalad rajta, a cicák is keresztülfurakodnak valahogy, de az én anti-atletikus testalkatom előtt sokáig legyőzhetetlen akadályként tornyosult.

Első nyaramon Anyu csak éjszakára zárta be ezt a külső ajtót. Nappal, ha a kertben túl hidegre vagy éppen túlságosan forróra fordult az idő, küszöbátlépés nélkül is behúzódhattam a télikertbe. Lurkó többnyire a kanapén heverészik, de én akkoriban még nem tudtam követni oda. Nagylelkűen megengedte, hogy államat az ülés szélére fektetve egy-egy pillanatra befúrjam orrom a pokrócba, sőt olykor az ő – khm – érett szagú bundájába is, de leginkább annak örült, ha békén hagytam, és befeküdtem a kisasztal alatti szalmás ládámba, amíg ki nem nőttem azt is.

Babamalac koromban még egy sima küszöb átlépésétől is ódzkodtam. Anyu örült ennek, mert azt remélte, hogy a lakószobák érdekes, rágható tárgyai így biztonságban lesznek tőlem. Sőt, megpróbálkozott azzal is, hogy a konyha és a fürdőszoba küszöbtelen ajtói alá öntapadós padlószegő-szalagot ragasszon, hátha azt is küszöbnek nézem, és majd jól kint maradok. Vagy ő volt naiv, vagy az én fejem lágya nőtt be hamar, nem tudom. Csak azt, hogy a ragasztós szegőszalag remekül túrható. Sitty-sutty, elválik a vége a padlótól, aztán élvezetes recsegéssel feljön az egész, lehet szépecskén visszaragasztani.

Szegény kicsi Anyu ráébredhetett, hogy mindig is hiányérzete volt küszöbügyben, mert időről időre kitartóan megreparálja, amit fölszedek, pedig már réges-rég megtanultam, hogy a milliméteres akadályok igenis átléphetők. A szobákba is begyalogolok, ha szerét ejthetem, és gyorsan körbeszimatolok, mielőtt kipaterolnának onnan. Mondjuk, ember-bátyám barlangjába ritkán merészkedem, mert ott túl sok szúrós, hegyes apró csavar és alkatrész hever a szőnyegen szanaszét, amiktől féltem az orrom épségét. Ráadásul az ő szobavédő ordítása még az enyémet is túlszárnyalja, riasztási hatékonyság és hangerő tekintetében egyaránt.

A többiek viszont még akkor is túl kedvesek hozzám, amikor haragszanak rám. Sajnálom, de nem félek tőlük, ezért kénytelenek voltak egy bambuszrudat rögzíteni az ajtófélfájukra a küszöb szélénél, és egyet embertérd-magasságban is. A rudak közé műanyaghálót feszítettek, amit bármikor átszakíthatnék… de mostanában inkább nem teszem. Túlságosan macerás volna, meg hát szeretem is őket. Mármint Anyuékat. Tisztában vannak vele, hogy az akadályaikat viszont utálom, mert azokat csak ők tudják átlépni, én nem.

Csúnyán néz a malacka rám, mert csukva a malac-karám –dalolja Zsömi, amikor visszabiggyeszti a bambuszt, ha kajavárás közben véletlenül mégiscsak letúrogattam kissé a helyéről. Ennyivel aztán el is van intézve a dolog. Azt hiszem, értékeli, hogy nem töröm össze azt az idegesítő tákolmányt, noha megtehetném.

Nem volt ez mindig így. Az első közös nyarunkon kialakult menetrend szerint a reggeli etetés után pihentem egy kicsit, majd amikor az egyre korábban kelő napocska kezdett túlontúl csábítón integetni, letéptem a bambusz-akadályt, belöktem Anyu hálószobájának résnyire hagyott ajtaját, és pofátlanul bekocogtam hozzá. Tudtam, hogy tilosban járok, és ő ezt utálja, mégis kitámolyog az ágyból, hogy kinyissa nekem a télikert ajtaját. Rá is szoktam, hogy minden reggel így tegyek.

Magánlaksértéseim kezdtek hajnaliakká fajulni, míg Anyu meg nem elégelte, és kilincsre nem csukta szobája ajtaját. Korábban is megtehette volna, de aggódott éjszakai jóllétemért, és az ajtórésen át mindig hallhatta, hogy éppen mit csinálok. Ennek vége lett hirtelen, de belátom, hogy szükséges volt.

Neki kellett végre durálnom magam, és meg kellett birkóznom a gyűlölt kutyaajtóval. Jelentem, már az első csukott ajtós reggelen legyőztem! Második városi telemen így már nem is jelentett számomra akadályt, és azóta is ügyesen használom. Belülről kifelé mindig óvatosan kell áthatolnom rajta, ha nem akarok legurulni a tövéből induló lépcsőn. Lefelé haladtomban szinte az orromra támaszkodom, miközben tomporom az égnek mered, és ehhez állítólag halkan nyögdécselek is, bár az utóbbit tagadom. Még a kutya szerint sem túl elegáns a kecmergésem, viszont legalább hatékony, teszem hozzá én.

Anyunak csak arra kell figyelnie, hogy ki ne hízzam ezt az átjárót is, mint annak idején a macskaajtót. Azon már csak az orrom fér át…

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük