Mócsing, a városi malac feljegyzései – Csülkös gyümölcsleves

Meleg időben a kert közepén terpeszkedő lompos, vén babérmeggy-bokor szoknyája alá szoktunk bebújni Lurkóval, hogy hűsöljünk. A bokor csülökvastagságú ágai nem érnek le a földig, csakis a gallyvégi viaszos, átlátszatlan levelek.

Fekete árnyak uralkodnak alattuk napszaktól függetlenül. Anyunak sosem sikerül az összes lehullott, zörgő levelet kikotornia innen, még a hosszú nyelű lombseprűvel sem, akkora a bokor. Ha akarunk, Lurkóval és a macsekkal még birkózós bújócskát is tudunk játszani alatta, bár legtöbbször csak lustálkodunk. Taco cica jókat mászókázik az állandó fényhiánytól kopasz alsó, vastag ágakon, amelyekre felkapaszkodva meglóghat Lurkó fel-fellobbanó durvasága elől.

Nevére rácáfolva a babérmeggy fekete bogyói olyan keserűek, hogy csak na. Az év nagy részében, amikor még kicsik és zöldek, nem is eszem belőlük. Szeptember elejére kátrányszínűek lesznek és felpuhulnak, attól kezdve időnként csipegetek belőlük, még ha nem is finomak. Mégiscsak bogyók, vagyis elvileg lehetnek ennivalók! Zsömi utánanézett a neten, és azt olvasta, hogy a kisbabák számára mérgezők, ezért aztán mire nagy nehezen élvezhetővé érnének, Anyu és ő nekiesnek, és mindet leszedik előlem a kisvödörbe. Az avas, rég lehullott bogyókat is megpróbálják fölszedegetni a bokor alól, pedig azokhoz nem is nyúlok. A szintén évtizedek óta a bokor tövén gyűlő igazi meggymagokhoz viszont annál inkább.

A babérmeggy-bokor fölé hajdan egy öreg meggyfa magasodott. A szelek, az emberek és a madarak sok termést a bokorba ráztak, a gyerekek pedig evés közben a magokat szándékosan is a mélyzöld levelek közé köpdösték. Szegény meggyfa már évekkel ezelőtt elvetélte utolsó beteg virágait és kiszáradt, de így mégse mondható, hogy írmagja sem maradt. Azokat az írmagokat mi ropogtatjuk a bokorban Lurkóval. Ízük enyhén ciános. Nem is nyeljük le, hiszen csak a csonthéj hangos pattogása kedvéért rágicsáljuk.

Ezért volt „aha-élményem”,

amikor először kóstoltam igazi meggybefőttet. Nagyon ízlett a lédús, aromás gyümölcshús, és alaposan meglepődtem, amikor a kis, gömbölyded keménységre ráharaptam a közepén. Az elsőt még összerágtam úgy, ahogy volt, de a második szem meggy magját már kiköptem, hogy rácsodálkozzak: jé, hiszen én ezt már ismerem valahonnan! Ez is ropogott, és persze ez is keserű volt belül. A meggybefőtt azóta dupla élvezet nekem, és dupla munka Anyunak. Nekem először ennivaló, azután játék. Anyunak először malac-etetés (bár ez inkább az élvezetek kategóriájába tartozik, ha nem tévedek), utána magszilánk-takarítás (mert annyira nem mazochista, hogy ezt is élvezze).

Azért nem kell túlságosan sajnálni Anyut, megvan neki a magához való esze! Ha jó az idő, a kerti vizesládába is dobálgat nekem gyümölcsöt. Miközben nagy locspocsolva kieszem belőle, belelábalok a vízbe,

így készül a csülkös gyümölcsleves.

Második menetben fölszedem és szétrágom, majd szanaszét köpködöm a magokat, illetve ami a magokból maradt. A használt lábvíz ezután kiönthető, a gyep hálásan felszívja. A magtörmelék pedig majd egyszer, valamikor nagy sokára csak-csak elkomposztálódik a fűcsomók tövén.

Amikor nincs benne kaja, leginkább csak az orromat merítem bele a pancsolóvízbe, hogy mókás hangú buborékokat eregessek. Emiatt nem szólnak rám, nem úgy, mint amikor a benti ivóedényben csinálom. Ha abból kilöttyen egy kis víz, Anyu már szalad is a felmosó-puliért, de bezzeg a kerti pancsolóból csak úgy fröcsköli kifelé a vizet ő is! Az a rögeszméje, hogy meg kellene szeretnem a fürdést. Pedig ha tudná, mennyire csiklandoz és viszket a sörtéim alá csöppenő, és a tövükben a bőrömön leszaladó sok icipici vízcsepp!

Ha a kierőszakolt pancsolás után járkálok egyet, persze, hogy megragad egy kis sár a patámon, és Anyu még képes külön lábat is mosatni velem. Ezt már a sláger-beli pancsoló kislány se szerette… Meglehet, az ő kedvéért nem szórtak kukoricát a fürdővíz aljára, különben nem kérte volna ki magának, hogy strand után kell fürdeni.

Engem viszont egyszerűen nem és nem lehet rábírni, hogy a vízbe belefeküdjek. Egyszer Anyu fogta magát és az ásót, és ásott nekem a kert szélében egy szép ovális, igazi dagonyát. Telehordta finom állott, szúnyoglárvákban dús esővízzel, és ujjongva nézte, ahogy belegázolok. Azt azonban hiába várta szegény, hogy bele is hasaljak. Még mit nem! Tökéletesen kielégít, ha csupán az orrom és a csülkeim sározódnak be. Az már éppen eléggé hűsít, semmi szükség az amúgy is viszketős oldalasom beiszapolására.

Hálátlanság a részemről, hogy nem használom ki a nekem készült privát luxusdagonyát? Meglehet. De hiszen Nagyi, az Anyu anyukája is csak térdig strandolt világéletében, miért pont én tegyek másként? Mondjuk inkább, hogy én nagyon hálásan, de nagyon nagyisan strandolok, és hagyjuk békén egymást azzal a fürdéssel!

A télire feldúsult sörte-kabátot tavasszal szoktam levedleni. Ilyenkor jártamban-keltemben, de fektemben is bőven hullatom a pemzlinek való szálakat, győzze csak Anyu összesöpörni. Ha már nem győzi, a kefélgetés örve alatt megpróbál minél több elöregedett szőrszálat kihuzigálni viszkető bőrömből, mintha csak a füvet tépkedné. Én ezt nem is bánom, mert nagyon finoman csinálja. Az a szőrszál, ami ettől a gyenge húzkodástól kijön, hadd jöjjön, a többi pedig maradjon, amíg tud. A procedúra végén kissé ritkás és tépett lesz a frizurám, ami most nem menő, de mint tudjuk, a divat múlandó, viszont a stílus örök.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük