Mócsing, a városi malac feljegyzései – Cukiságok és undi csemegék

Ha nincs nagyon hideg, vagy legalább a nap süt, időm java részét legelészéssel töltöm a kertben.

Mivel sokat vagyok együtt Lurkóval, eltanultam tőle, hogy az ágakat nemcsak szétrágni lehet, hanem hurcolgatni, dobálni is. A kajájából sosem ad nekem, de a botjain testvériesen megosztozunk. Jófejségből néha még a gumijátékait is az orrom alá dugja. Tudom, hogy huzakodni szeretne rajtuk, de az nekem nem móka. Ha ideadta, miért akarja rögtön visszavenni?

Az apportírozást hasonló okból nem szeretem: ha Anyuék eldobják a játékot, nem látom semmi értelmét annak, hogy visszavigyem nekik. Ha kell nekem, utána szaladok, és akkor egy időre az enyém. A buta Lurkó meg visszaviszi. Igaz, csak azért, hogy huzakodjanak vele…

Ezért van, hogy Anyuék megkötik a kutyát, amikor tollasozni vagy frizbizni szeretnének, ugyanis fél percen belül megkaparintaná a játékot, hogy ő legyen a főszereplő. Onnantól kezdve az volna a program, hogy miképpen szerezzék vissza tőle. Énfelőlem aztán bárki bármivel dobálózhat, csak közben ne csapjon túl nagy zajt.

A cicák rágerjednek ugyan a tollasra és a pingponglabdára, de könnyen leköthetők egy-egy tartalék darabbal, és máris lehet mellettük játszani. Legfeljebb néha cserélni kell velük, mert mindig azt a labdát kergetnék, amelyik éppen mozgásban van.

A plüsseimet részben Lurkó miatt, részben tisztasági okokból nem visszük ki a házból. Időnként így is ki kell mosni őket, hiszen mégiscsak az előszoba padlóján hemperegnek, ahová a legnagyobb odafigyelés mellett is behordunk a talpunkon ezt-azt. Mondjuk, én az orromon is. Sőt, főként az orromon.

Arra még nem sikerült embereimnek rászoktatniuk engem, hogy megtisztogassam a nózimat, amikor egy jóízű turkálásból térek haza. „Töröld meg az orrod, kislányom, mielőtt a szőnyegre lépsz!” Még csak az kéne… Emiatt nincs szőnyeg az előszobában még most sem, amikor pedig már réges-rég nem vagyok vécé-gerilla.

Eszembe jutott erről egy kínos eset abból az időből, amikor még nem a diófa alá jártam a dolgomat végezni. Búzát kaptam vacsorára. Jóllakott durmolásomból arra neszeltem fel, hogy Zsömi kioson a szobájából, és emberfej magasságban egy széles cellux-csíkot ragaszt keresztbe Anyu ajtajának két félfája között, aztán hangtalanul visszasurran. Általában nyugodtan telnek az éjszakáink, úgyhogy kissé furcsálltam a dolgot. Április elsejének hajnala volt.

A mohón, megrágatlanul benyelt rengeteg búza a ráivott nagy tál víztől szörnyen megdagadt a hasamban. Könnyítenem kellett magamon, ezért bemásztam az újságokkal kibélelt alomtálcába. Dolgom végeztével meglepve láttam, hogy a sok finom gabona teljes épségben, sőt puhára hízottan, gusztusos hurkákba rendezve bukkant fel mögöttem az újságpapíron.

Ha majd Anyu fölkel, összegöngyöli és szemétre dobja az egészet. Nem hagyhattam kárba veszni a becses gabonát! Az álom már amúgy is kiment a szememből. Buzgón dolgoztam reggelig, hogy minden szemecskét megmentsek, nem is gondoltam másra.

Anyu sem, miután felébredt, az egyszer szent! Mit szépítsek a dolgon: munka közben észrevétlenül, de alaposan, szó szerint faltól falig szétkentem a dolgot az előszoba kövén és az útba eső tárgyakon, köztük drágalátos plüsseimen. Búza, az nem maradt a hadművelet után, de ami maradt, az a szó szoros értelmében maga volt a disznóól.

Felkelés után Anyu kinyitotta szobája ajtaját, de az elébe táruló látvány hatására halk nyögéssel rögtön a küszöbre rogyott. Paraszthajszállal kerülte el a lánya által előkészített áprilisi tréfát. A homlokára ragadó celluxot megúszta ugyan, ám az én akaratlan tréfám annál inkább szíven ütötte. Haragja elől jobb híján a ládámba menekültem, amitől az ágyikóm is maszatos lett. Ez egyszer tényleg úgy néztem ki, mint egy ólbéli disznó, és úgy is éreztem magamat. Mindent, de MINDENT ki kellett mosni! Engem is, orrostul.

Ha már éjszakai disznóól-generálásról van szó, hadd árulkodjak Misu cicára egy kicsit. Ő is nagy vadász volt világéletében, akárcsak Lurkó. A kutyánál szűkebb mérettartományban, viszont szélesebb térkihasználással dolgozott: gyakorlatilag bárhol, bármit megfogott, ami fut, úszik vagy repül, feltéve, hogy kisebb, mint egy macskafej. A macskafalásnyiaknak nem tudott ellenállni, és rögtön megette őket, de a felnőtt egér méretétől fölfelé már repiajándék gyanánt használta a zsákmányt. Embereinknek szánta, akik mindig megdicsérték érte. Igaz, a küszöbre helyezett trófeát később diszkréten a kukába pottyantották, de Misu nem bánta. Úgy vélte, az ő dolguk, hogy mit kezdenek az egér-farháttal vagy a cinkecombbal, miután nekik ajándékozta.

Na, de mi volt a vadászattal elért siker ára? Az ezért járó éremnek is két oldala van ám! És az egyik oldal SÖTÉT. Mielőtt Misu kinyuvasztotta volna zsákmányait, az éj leple alatt órákig játszott, zörömbölt velük, mégpedig bent, az előszobában, mert onnan már nem tudtak meglépni. Inkább nem ecsetelném a csatateret, ami ilyenkor keletkezett. Anyu persze zokszó nélkül feltakarított Misu után ezeken reggeleken, mondván, a természet szavát nem lehet elhallgattatni.

Lehet, hogy ugyanezért nem kaptam komolyabb szidást én sem az éjjeli búzamentő akcióm után. Az is igaz, hogy jó ideje, talán éppen az óta a búzamentő éjszaka óta nem kapok főétkezésre egész magvakat. A jutalomkukorica szerencsémre kivétel, talán, mert mennyiségileg nem (t)étel.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük