Mócsing, a városi malac feljegyzései – Emberek és egyebek

Ma már furcsa belegondolnom, hogy volt idő, amikor ki sem tettem csülkeimet a négy fal közül, pedig akkor se evett meg az unalom. Ezt csavaros eszemnek és játékos családomnak egyaránt köszönhetem.

Meg persze annak is, hogy Anyu itthon dolgozik a számítógépén, és ha az írásban szünetet tartva fölkel valamiért, mindig van hozzám egy-két szava. Elmeséli például, hogy az én feljegyzéseimet gépeli-e, vagy egy másik történeten dolgozik éppen. Ha az utóbbi miatt szemrehányó tekintettel nézek rá, engesztelésül közelebb tolja hozzám valamelyik játékomat.

Karotin és Brokkó, a két, plüssből készült zöldségfigura azután is jó barátom maradt, hogy már nem fértek el mellettem az alvóládában. Azóta az előszoba padlóján hemperegnek, és tűrik, hogy néha megbökdössem őket. Labdaként is szolgálnak, amikor Anyuval focizunk. Ő rúgásokkal dolgozik, én fejesekkel. Ha sikerül visszapasszolni a labdát, az védés, ha pedig nem, az gól. Más eset nincs, legfeljebb baleset, mint például, ha ember-bátyám megbotlik valamelyik plüss zöldségben, és mérgében arrébb penderíti.

Állítja, hogy a focizásból már kinőtt. Engem mégis labdának néz, ha legközelebb a lába elé kóricálok, kiabálja, ha morcos. Pedig nem is tenne ilyet! Attól tartok, fél tőlem egy kicsit. Amelyik kutya ugat, az nem harap, mondom én őrá, de ugyanezt ő is elmondhatná velem kapcsolatban. Ráröffentek, ha toporzékol nekem, sőt még a fejemet is meglendítem a lábszára irányába, hogy lássa, kész volnék megdöfni nem létező agyarammal.

Igazság szerint akkor se bántanám, ha lenne mivel. Csak nevelési céllal fenyegetem… na jó, bevallom, Anyu se hagyná, hogy megbökjem Zsombit, már csak ezért se akarom megpróbálni. Másrészt én már érett felnőtt vagyok, Zsombi pedig még fiatal. Gyorsabban öregszem, mint ő, erről nem tehetek. Most már elvárom tőle, hogy adja meg az idősebbnek járó tiszteletet. Azt mondja, hogy nem adja, de azért valamennyire mégis. Így aztán folyton csak kerülgetjük egymást, mint két makacs kondatárs.

Mindenféle tárggyal tudok játszani, ami köztudottan a magas fokú intelligencia jele. A konyhaszékeket például előszeretettel tologatom. Imádom azt a nyekergő hangot, amit a padlóhoz súrlódó székláb kelt, még akkor is, ha tudom, hogy embereimet idegesíti. Engem meg az idegesít, hogy legszívesebben mindent párhuzamosan helyeznének el! Én úgy szeretem, ha a szék és a hokedli valamelyik csúcsával néz az asztal vagy a fal felé, mert úgy könnyebben befér közéjük az orrom.

Amit embereim lent hagynak az előszobapadlón, vagy cocaszáj által elérhető magasságban bárhol másutt, azt kikutatom, átrámolom, szétcincálom. Selyemsálak, félig megfejtett keresztrejtvények, könyvtári könyvek előnyben. A kíváncsiság hajtja előre a világot, nemde? Még hogy az unatkozó malac rombol, és rumlit csinál! Csak elfoglalja magát.

Egyéves korom körül, amikor a tejfogaim sorra kipotyogtak, hogy átadják helyüket a maradóknak, még a saját, kiesett és újra megtalált fogaimmal is játszottam. Mielőtt elundorodnál, gondolj csak bele, hogy te mit csináltál a tejfogaiddal. Ugye, hogy gyűjtötted őket? A Fogtündér pénzt adott értük, hogy azután édesanyád ereklyéi közé vándoroljanak. Esetleg te magad zörgetted őket gyufásdobozban. Ugye? Zsömi egy cukorkás dobozba gyűjtötte a sajátjait. Az enyémeket Anyu tette el egy üres orvosságos fiolába. Az első és az utolsó tejfog fellelésének dátumát rá is írta. Kár, hogy a Fogtündér malacokkal nem bizniszel…

Másik nagy kedvencem a gyufaskatulya. Remekül lehet vele hokizni (ha megpöckölöm, engedelmesen odébb csusszan a padlón), és ha van benne gyufa, akkor zörög. Rágva kellemesen ropog, és érdekes, hogy nem enged rögtön a nyomásnak: a gyufaszálak csak szép fokozatosan szabadulnak ki belőle, miközben izgalmas, szét- és összetúrható alakzatokat képeznek a padlón. Ráadásul a szálakat egyenként is el lehet rágicsálni.

A malacok és a kisgyerekek összes védőszentje áldja meg a nehezen gyulladó,

és nem mérgező biztonsági gyufa feltalálóját!

Sajna ritkán akadok teli gyufásdobozra. Kaptam viszont helyette egy kiszedhetetlen kerekű, baba- és malacbiztos kisautót, aminek két sebességfokozata van. Az egyik a gyors, amikor a kerekein gurul. A másik a trükkös, amikor a tetején csúszik, és közben pörög, zörög, szinte kapálózik a kerekeivel, mint egy hanyatt esett bogár.

Embereim az összes lábbelit, amit még rendeltetésszerűen akarnak használni, a cipős polc harmadik, és azon felüli emeletein tartják. Ami a két alsó polcra kerül, azt előbb-utóbb einstandolom. Csuda muris, amikor az ember, akarom mondani a malac beledugja az orrát a cipőbe, és úgy tologatja körbe-körbe a lakásban! Ha falba, ajtófélfába vagy bútorba ütközöm, elég egy röpke turkálás a lábbeli belsejében, és a cipőorr, benne a malacorral, máris új irányba áll, lehet vele tovább haladni. A cipőtalp viccesen csoszogó hangot ad, a röfögés pedig kellemesen tompa lesz, ha egy cipő belsejéből hangzik.

És akkor még nem szóltam a használt zokni és cipő intenzív illatáról, amit nálam behatóbban még tutira nem elemzett senki, hacsak nem lábspray-, vagy cipőillatosító-termékfejlesztőként dolgozik. A cipőfűzőket úgyszintén imádom. Tartós, többször rágható, mindig ízletes gyökerekként lógnak, és amíg megvan a műanyagos végük, addig a fogam nyomát is megőrzik. Utána viszont bolyhosodnak, és tovább hurcolható, csámcsogható szálakat lehet belőlük kihúzkodni.

Cipőik elvándorlását még csak-csak eltűrnék Anyuék, viszont azt, hogy közben bizony felgyűrődik és kiszakad az a fránya talpbetét, már kevésbé. Talán emiatt lett nekem is egy saját használatra kiutalt, fél pár rózsaszín habgumi papucsom a domború talpú, billegős fajtából. Zsömié volt, de nekem adta, miután kiturkáltam belőle a dudoros, lila bélést, ami olyan jópofán nyiszog, ha rágjuk. Időnként beszorul valamelyik bútor alá, máskor napokig lappang a kályha mögött, de annál nagyobb öröm, amikor Anyu végül kikotorja a partvissal. Lurkó szintén nagy papucsrajongó, de ő leginkább Anyu kerti papucsáért van oda. Anyu távollétében rendszeresen lelopja a kinti tartóról, és a kanapéra viszi, alvótársnak. Rágcsálás helyett óvja, ölelgeti, mert anyuszaga van.

Hát nem tündéri?

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük