Mócsing, a városi malac feljegyzései – Gesztenyés öröknaptár

Az utcánkban sorakozó termetes vadgesztenyefákról egész évben hullik valami. Tavasszal a legmatuzsálemibb famatuzsálem ágain is megduzzadnak a túlméretezett rügyek. Méretük és mennyiségük egyaránt döbbenetes.

Az óriásrügyek legtöbbje pár nap leforgása alatt hupizöld levél-tűzijátékká robban, ám az ágvégeken vannak olyanok is, amelyekből csipkeszerű, rózsaszín-fehér fodros mini orchideákból álló karácsonyfák nőnek ki. Ezek a vadgesztenye elképesztő virágzatai. Mindeme csodák előállítása közben a fák gyantás, ragacsos rügypikkelyekkel szórják teli a járdát, ami idegesítően rátapad a cipőtalpra, a tappancsra és a malackörömre. Sőt, az orrkorongra is. Mire az utolsó ragacsot is lekaparnánk magunkról, a vérbő vénségek nemtörődöm módon megszabadulnak a virágkarnevál java részétől, és a fülünk mögé rázzák ráadásnak. Még jó, hogy ez a májusi hó nem hideg.

Ezzel azonban még nincs vége: a megtermékenyült virágok jelentős hányada szintén lehull, még mielőtt a belőlük fejlődni hivatott termés elérné egy ványadt cseresznye méretét. A zöld minisünök tömege nem szúr, nem is ragad, csak van. Nem egyszerűen sok, hanem rengeteg! A koraszülött, életképtelen gesztenye-kezdemények egész nyáron potyorásznak a fejünkre. Kész csoda, hogy az őszi termésorgia mégsem marad el soha.

Ha eljön az ősz, nem macerál majd többet Anyu a fürdéssel.

Heverészhetek a meleg porban anélkül, hogy attól tartana, hőgutát kapok, és olyan sáros csülökkel járhatok-kelhetek (a lakáson kívül), amilyet nem szégyellek.

Ősszel tengernyi fényes termés, tüskés burok és tenyeres falevél özönlik ránk a vadgesztenyékről. A tél folyamán aztán zsugoriak lesznek az öreg fák, de nagy vonakodva végül megválnak attól is, amit addig visszatartottak a mohó ősz gyűjtögető-rohamai elől: száraz gallyakat és feketére mumifikálódott tavalyelőtti gesztenye-kezdeményeket dobálgatnak a közömbössé fagyott lenti világ nyakába. Nyilván bosszantásnak szánják, nehogy már azt higgye a sok túlbuzgó háztulajdonos, hogy két havazás között végre megpihenhetnek, mert nem lesz mit söpörniük.

Szeptember elején a gyerekek és a kutyák még lelkesen kergetik az amorf, mélybarna golflabdákat, amelyek vajszínű selyemmel bélelt, tüskefegyveres tokokból pattannak elő. A szebb óriásmagokat én is megnyalogatom, vagy gurigázok velük egy kicsit. Ami azonban eleinte még kincs, azt egy hónap múltán már a pokolba kívánja mindenki. Homlokon találnak, csülkön szúrnak, gurulnak-csúsznak, kupacolódnak, úton-útfélen csak útban vannak.

Anyu szedi, vagdalja környezetkímélő mosószerpótlék gyanánt, Zsömi vödrözi zsebpénz-kiegészítésnek, és görnyedt emberek gyűjtögetik zsákjaikba, hátha átveszi tőlük némi apróért a gazdabolt. Mi Lurkóékkal addigra már régen rájuk untunk, mert horpadtak, ezért sosem gurulnak elég messzire, és keserűt habzanak, így hát rágcsálni sem érdemes belőlük, de egy-egy kiadósabb szélroham után még mindig záporoznak októberben is. Novemberre aztán hirtelen elfogy a gesztenye, de a tenyeresen vagy szétesve lehulló gesztenyelevél még Mikuláskor is szállong rendületlenül, munkát adva a szomszédságnak.

A zörgősre száradt faleveleknél kevés jobb játékszer akad. Lehet hurcolni, taposni vagy rágcsálni, lehet gázolni bennük, de a legeslegjobb közéjük feküdni. Lurkót idegesíti, ha pofájának, vagy lábszárának szőrébe tapadnak, egyéb testrészein azonban észre sem veszi őket. Misu cica, aki nagy vadász volt, sosem alacsonyodott le odáig, hogy élő zsákmány helyett kunkori gesztenyelevelet kergessen, de Taco macsek, a tiszteletbeli malac, szívesen hurcolássza a szájában és pofozgatja a mancsával őket. Néha én is elcsábulok, és a számba kapok egyet-egyet, de sajnos az én végtagjaim nem arra valók, hogy bármit is pofozgassanak velük. Megbökdösöm kicsit a levelet, hogy zizegjen, főleg ha a cica is a közelben van, hadd ugorjon rá. Ha már túrni hiába tanítom nevelt fiamat, legalább tegye azt, amire a természet teremtette: gyakorolja a vadászatot.

Mindig történik valami a gesztenyefasorban.

Anyu nem fárad el az efölötti csodálkozásban, pedig hány ilyen történést látott már! Szerintem még annak is örül, hogy a járdát söpörheti. Ha elhalad előttünk egy-egy járókelő, fél szemmel lesi, hogy észrevették-e A Malacot, és ha igen, ő is „meglepődik”, hogy jé, előjött a coci, és szabódva, de büszkén mond rólam pár szót, ha történetesen érdeklik a járókelőt a törpemalac-tartás rejtelmei. Anyu próbálja titkolni, de szerintem boldog, hogy járdatisztítás ürügyén időnként az utcán lebzselhet, hiszen egy felnőtt ember nem megy ki csak úgy színes levelet, selyemfényű gesztenyét szedegetni, hacsak nem a szerettei kedvéért. Esetleg még azért, hogy meg ne szólják a szomszédok.

Arról már szerencsére leszokott a szomszédság, hogy kedélyesen arról érdeklődjön, mikor lesz a disznótor.

Belátták ők is, hogy sült társával ellentétben az élő malac igazán szórakoztató tud lenni, például nagyon ügyesen és nagyon szívesen kitúr mindenfélét a földből. Sőt mi több, fölfedezi, ha billeg a térkő, laza a korlát, vagy elégtelen a küszöb rögzítése. Amit egy malac nem szed föl, azt élő erővel nem lehet fölszedni, nem is érdemes próbálkozni vele. A feszítővas persze erősebb, de mit ér a nyers erő, ha nem vezeti ész, sem pedig szaglás? És mit ér az ész, sőt a szaglás, ha nem segíti erő és ügyesség?

A pigpower aranyat ér.

Kartali Zsuzsanna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük