Mócsing, a városi malac feljegyzései – Hokedli-hoki és malactea

Egy aktív, egészséges malac orra alapból sáros, de legalábbis nedves és hideg.

Ha az etetést sürgetve ilyen orral érek ember-nővérkém bokájához, akkor előbb sikítás jön, aztán nevetés, és csak végül a kaja. Azt sem díjazza jobban, ha a szeretet és összetartozás kifejezésére az igazán meleg, bensőséges láblehelgetést választom.

Tudom, tudom! Igazán megtanulhatnám már, hogy nem vevő a szájon át végrehajtott légcserére, ami egy jól működő sertéscsalád egyik fő összetartója. Jobb híján azt a testrészét lehelem tehát, ami az orrom magasságába esik, vagyis a bokáját. Ő védekezésül arrébb taszigál, amivel magam késleltetem a kajám érkezését, mégse bírok felhagyni vele.

Zsömi azt mondja, összenyálazom a mamuszát, pedig itt a lehelés a lényeg, nem a nyál. Fáj az értetlensége, de ez van. Mivel ő etet engem, és mert máskülönben egész jól kijövünk egymással, ezt a hiányosságát el kell fogadnom. Mint ahogy azt is, hogy ha véletlenül a padlóra ejt valami ételt, villámgyorsan fölkapja. Pedig én olyan szívesen segítenék, le sem kellene hajolnia érte!

Régen Anyu mindig zabos volt Misu cicára, amikor a kishalat, csirkebőrkét a tányérja mellett csócsálta el. Ide kerülésem után ez a probléma megszűnt, mert Misu megtanulta, hogy azt én föltakarítom egy pillanat alatt. A rendes etetőtálkája felkerült egy hokedlira. Kissé megalázó belegondolnom, hogy miért, de tulajdonképpen érthető.

Eleinte nem voltam túl rámenős, de aztán kifejlesztettem a hokedli-hokit. Egyetlen, jól irányzott túró mozdulattal akkorát taszítottam rajta, hogy a fal adta a másikat. A hokedlin álló tálkákból kilötyögött a víz, és kipergett a cicakaja, amit én diadallal fölnyalhattam. Ha éppen evett a macsek, egy darabig hiába lökdöstem, mert kitartóan egyensúlyozott, de csak amíg első éhét el nem verte.

Amikor már nem volt olyan éhes, végül csak kiköpte, ami még a szájában volt, és pár energikus hoki-lökés után az is lekerült a padlóra, hozzám. Mert milyen dolog az már, hogy a macska tálkája folyton tele van, én meg naponta csak kétszer kapok rendesebb mennyiségű kaját? Olykor annyira felhúztam magam ezen, hogy szegény hokedli fel is borult.

Amikor Anyu barkács-katalógusokat kezdett nézegetni, még nem sejtettem, hogy a fúrógépek iránt támadt érdeklődésének én viselem majd a következményeit.

Zsombi akkus fúró-csavarozót kapott a szülinapjára. Első fúrnivalója persze, hogy két derékszögű polctartó vas lett, amiket Anyu útmutatásai alapján ügyesen föl is rögzített a falra, a padlótól épp egy macskaszökkenésnyire. Rájuk csavarozott egy téglalap alakú bútorlapot, és a macska azóta ott kap enni, számomra eltúrhatatlan magasságban.

Tokaszorító érzés volt, amikor Misut elgázolták, és a funkciójukat vesztett macskatányérok eltűntek az előszobából! Nem kevésbé volt tokaszorító, de ellenkező előjellel, amikor újra előkerültek a tányérok, mégpedig Taco macsek számára. Az bánatosan szorított, ez meg örömösen. De hiába, az új öröm nem mosta el teljesen a régi bánatot. Az is macska volt, meg ez is macska, mégis ég és föld a kettő. Amaz a pótszülőm volt, ennek meg én lettem a nevelőanyja.

Hogyan is magyarázzam el? Taco macsek úgy juttatja eszembe Misu cicát, ahogyan a gyerek emlékeztet a nagyszülőjére, noha vérségi kötelék helyett csak én kötöm össze őket. Nevetnék ezen a mozaikcsaládon, ha nem én lennék a kellős közepében. Így inkább elérzékenyülök tőle. Mondhatod, hogy kissé elemberesedtem, de egy rendes konda kollektív emlékezete éppúgy egybeölel három-négy generációt, mint egy jól működő családé.

Misu még nálam is szégyenlősebb volt, ha kunyerálásra került sor, habár némileg kifinomultabb eszközöket használt. Csak leült valahol oldalvást, és nézett. Kitartóan, átható tekintettel bámulta táplálkozó embereinket. Ha ezzel nem váltott ki reakciót belőlük, akkor finoman nyivákolt egy kicsit, és megpróbált az ölükbe kéretőzni. Sose látta be, hogy ezt rosszul teszi, mert Anyut bosszantja vele, és tutira nem kap semmit, ha nyomulni kezd az asztalnál. Ilyenkor bánatában lefetyelt egy kicsit a közös benti itatónkból.

A kinti vizestálamra Lurkó jár rá rendszeresen, pedig neki is van sajátja (amire pedig én járok rá). Taco cica újabban mindkettőnkéből lefetyel. Az itatókban a víz gyakran lesz sáros, mert beléjük ázik az orromról, ezért Anyuék gyakran cserélik. Bundás barátaim mégsem kizárólag akkor isznak belőlük, amikor tiszta a víz. Szerintem titokban ők is kedvelik a belekerült sár változékony, izgalmas zamatát. „Malactea” – mondja rá Zsömi vidoran, de ő mégse kortyol bele soha.

Amikor a vacsora utáni herbateáját megitta, az alvóhelyem mellé kucorodik egy jóéjtpuszira. Addigra én már félálomban vagyok. Általában hason alszom, de a fülem tövére érkező puszi jelzi, hogy haladéktalanul az oldalamra kell fordulnom, ha nem akarom az elalvás előtti pocisimi-szertartást elmulasztani.

Mire nagy, szemforgatással kísért nyögések és színpadias sóhajok árán megfelelő pozícióba kerülök, Zsömi odahívja Anyut is, és egy-két percig együtt simogatják érzékeny hasikámat.

Ez valódi élmény nekem, mivel én még megvakarni is csak pataheggyel tudom.

Kartali Zsuzsanna

 

One thought on “Mócsing, a városi malac feljegyzései – Hokedli-hoki és malactea

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük