Mócsing, a városi malac feljegyzései – Kíváncsi Turcsi

Szobamalac koromban két, kartonpapír narancsos rekeszből készült ládám is volt egyszerre. Az egyik, egy alacsonyabb oldalú példány embertestvéreim kinőtt, gondosan gomb- és cipzármentesített ruháiból készült alvórongyaimat tartalmazta.

A másikat, aminek magasabb fala volt, Anyu megtöltötte a szülőfalumból kapott szalmával. Unaloműzés gyanánt szívesen turkálgattam benne, ahogy az alvóládám rongyai között is.

A turkálás amúgy szuper dolog. Nemcsak éhség és unalom ellen jó, hanem nyugtatónak is. Járjunk bármelyik napszakban, ha túlpörögtem, vagy fáradt vagyok, csak egy kis fészek-rendezgetés kell, és jön is az álommanó.

Miután kijárós malac lettem, elvesztettem érdeklődésemet a szalmás láda iránt, hiszen csak halvány pótléka volt az igazi fűnek és földnek. Anyu kitette nekem a télikertbe, biztonsági fekhely gyanánt.

Sajnos nem sokáig fértem bele. Nem akartam, hogy Anyu hálátlan disznónak nézzen, úgyhogy megpróbáltam más módon hasznosítani a szalmát. Ha kellemetlen volt az időjárás odakint, és gyötört a tétlenség, bementem a télikertbe, és ki-be (főleg ki-) pakolgattam a szalmát, vagy bontogattam a hullámkartont.

Alvóládákból nagyjából fél tucatot fogyasztottam el gyerekkoromban. Az elsőket szó szerint. Az elalvás előtti turka-szertartásnak a hullámkarton csak ideig-óráig tudott ellenállni. Mindig felszakadt valahol, a szakadás pedig olyasmi, ami birizgálja a szétszedőkémet. Ha meghúzom a kartont, recseg és szakad. Egy nagyobb darabból sok kicsi lesz, ami ellenállhatatlan élvezet, nem csak tépkedős ovisoknak. Ezt úgy nevezik, hogy funkcióöröm, ismeri minden óvó néni.

Szétszedtem néhány ágyikót, mire Anyu elunta a söprögetést, és beszerzett egy erős műanyagládát. Szinte ugyanolyan volt, mint papír elődei, így azonnal hozzászoktam. Azt már csak zörgetni lehetett, viszont nagyon hamar kicsinek bizonyult.

Erre Anyu apukája ácsolt nekem egy fa alvóládát, amit eleinte túlságosan idegennek éreztem. Tetszett, hogy a régi, fészekszagú rongyaim benne vannak, mégsem esett jól belefeküdni. Kínlódva kerülgettem órákon keresztül, mire Zsöminek eszébe jutott a hathatós megoldás. Fogta magát, és beleült.

Azt azért mégse hagyhattam, hogy egyedül élvezze az ÉN új ágyamat! Bemásztam mellé, és nem csalódtam, tényleg kényelmes volt a fekhely. Azután hogy ő kimászott belőle, és segített a pokrócot elrendezni körülöttem, még kényelmesebb lett. Sokáig szerettem ezt a ládát, pedig egy idő után egészen kockaalakot kellett öltenem, hogy bele tudjam passzírozni magamat. Zsömi szerint ilyenkor én voltam a kockamalac a Minecraft-univerzumból.

Manapság már egy jókora, rágásálló műanyag kutyafekhely áll a rendelkezésemre. Ha megunom, hogy már a fotelban sem tudok rendesen kinyújtózni, átvonulhatok aludni az előszobai tükör alatt álló a saját, pokróccal bélelt ágyikómba.

Szülőfalumban anyám csak az ellés utáni hetekben él mindenkori kismalacaival a pajtában, szűk ólba sosem kényszerült. Én azonban szívesen bejövök a házba, hogy együtt legyek embercsaládommal, és ezt a jogomat nem is szeretném elveszíteni.

Majdnem sikerült egyszer, amikor rákaptam a macskaajtó széleinek rágcsálására, mert érdekes hangot produkált. Addig-addig játszottam ezzel, amíg a deszka meg nem adta magát, és Anyu föl nem csavarozott a helyére néhány kiszuperált vaspántot. Azok a metszőfogaimmal érintkezve tényleg metsző hangot adnak, tehát úgy döntöttem, hogy a macskaajtót inkább nem szedem szét jobban. Különben se szeretném, hogy bejöjjön rajta a huzat.

Ha kizáródom a lakásból, a télikerttel is megelégszem. Pláne, mióta rájöttem, hogy mégiscsak fel tudok ugrani a kanapéra, ami elég hosszú ahhoz, hogy Lurkó olykor hajlandó legyen megosztani velem. Azért se haragszik, ha lefekvés előtt egy kicsit turkálok, ágyazgatok rajta. Ő is folyton lerúgja a plüsskárpitra terített rongyszőnyeget. Akkor se ugatott, nem is morgott, amikor egy csöppet túlzásba vittem a túrást, és hát… az a fránya plüsskárpit valahogy kihasadt.

Sajnos ennek a hasadásnak is túlságosan érdekes volt a hangja. Hersegősen recsegett az anyag, és felfedte az alatta rejlő puha, fehér tömést, ami kíváncsi turkálásomtól helyes kis párnácskákra esett szét. A párnácskákat könnyedén kipakoltam, hogy meglássam, mi van alattuk. Fura, barnára öregedett szivacs. Látszólag engedett a túrásnak, mégsem volt könnyű fogást találni rajta ahhoz, hogy felszakadjon. Elsőre nem is sikerült áttúrnom, de kitartó munkával végül eljutottam a fekete vászonnal borított fenékdeszkákig. Ügyes malac előtt nincs akadály!

A szétszedős rámolással Anyut is foglalkoztatom. Ő sem unatkozik, amíg utánam takarít… Egyébként a tőlem független piszok feltakarításában szintén szoktam neki segíteni: lecsekkolom, hogy az összesöpört koszkupac tartalmaz-e még valami ehetőt. Minden morzsa érték! Csakhogy az értékmentéshez rendelkezésemre álló idő rendkívül limitált. Jelesül azon két pillanat közé szorul, amikor Anyu ellép a partvissal az összehúzott kupac mellől, és amikor szemétlapáttal a kezében visszalibben. Ha nem vagyok résen, még elblicceli az ellenőrző szippantást, és megy is a lapátrakomány a kukába, jóváhagyó orrpecsét nélkül!

Anyu valamiért nem szereti, ha megszimatolom a porcicákat. Hogy az orromra tapadnak, és széthordom, ne adj’ isten szétkenem őket? Talán olyasféle kifinomult technikával kellene felszívnom, mint deviáns mozihős a fehér porcsíkot a tükörről? Már elnézést, de az egészséges malacorr tapadós. Másként hogyan turkálnék vele?

Kartali Zsuzsanna

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük