Mócsing, a városi malac feljegyzései – Koldus és királylány

A kerítésünk előtt elhaladó gyalogosok legtöbbje rendszeresen jár erre, bőséges alkalmat adva Lurkónak a kiismerésükre.

Pontos kimutatás van a fejében arról, hogy melyik járókelőtől mit várhat. Lépteik, beszédhangjuk, vagy jellegzetes külsejük elég ahhoz, hogy tudja, be fogják-e dugni kezüket egy kis simogatásra, és az a kéz ki lesz-e bélelve valami finomsággal. Anyu már föladta a harcot a jöttment etetőkkel szemben, de Zsömi kitartóan aggódik és bosszankodik miattuk. Felhizlalják a kutyát, elrontják a fogait, és mi lesz, ha egyszer megeszik valami olyat, ami ennél is komolyabban árt az egészségének?

Zsömi néha annyira berág, hogy összeszedi minden bátorságát és jólneveltségét, és megkéri a kerítés külső oldalán rosszalkodó egyszeri öreg nénit (ritkábban bácsit, még ritkábban gyereket), hogy legyen szíves, ne etesse többé a kutyánkat. Az egyszeri öreg néni (ritkábban bácsi, még ritkábban gyerek) ezt persze nem érti meg.

„De hát olyan hálás a kiskutya, mindig úgy várja a finomságot, hát ÉN aztán igazán nem teszek rosszat vele!” -szabadkozik. És meg van sértve a feltételezéssel.

És legközelebb is hoz kaját, legfeljebb még gondosabban körbekémlel, mielőtt bepottyantaná annak a szemérmetlen koldus kutyának, aki egy pillanat alatt felszippantja, és semmit sem hagy belőle a háttérben sertepertélő másik, sokkal szemérmesebb koldusnak, azaz nekem.

Pedig én is népszerű vagyok ám a járókelők körében! Mármint azokéban, akik a nagy rohanás közepette egyáltalán észlelik, hogy Lurkó háta mögött nem egy másik kutya kommandózik az aljnövényzetben, hanem egy sokkal különlegesebb valaki. Ha átlagos, malacrózsaszín malac lennék, könnyebben kilátszanék a bokrok közül. Úgy sejtem azonban, hogy akkor se jutnék utcai nasihoz, hiszen a malac-voltomat regisztráló szemfülesebb rajongók is hiába hívogatnak, nem szaladok a kedvükért a kerítéshez.

„Jé, hiszen ez egy malac, jé, megint ott a malac!” – kiált fel a gyalogos akkor is, ha egyedül van, és egyébként nem szokott fennhangon magában beszélni a nyílt utcán. Aztán sajnos észbe kap, és egy-két hatástalan „Gyere ide, cocika!” – után már megy is tovább, mielőtt én egyáltalán elgondolkodhatnék azon, hogy szimpatikus-e számomra az illető, és ha igen, egyáltalán bízhatok-e benne, és ha igen, akkor vajon van-e nála valami, és ha igen, akkor az ínyemre való-e.

Lurkó az élelmes koldus, én pedig a finnyás királylány.

Félősnek vélhetnél, de szerintem ez inkább óvatosság. Több idő, kitartóbb hívogatás szükségeltetne ahhoz, hogy elnyerjék a bizalmamat, de a legtöbb ember türelmetlen, meg aztán csehül is áll idő dolgában. Ha egyszer elindultak valahová, nem szemlélődnek, nem szaglálódnak, nem is fülelgetnek út közben, ahogy egy élelmes malac tenné, hanem tántoríthatatlanul törnek céljuk felé.

Még az egyszeri nénikék is folyton sietnek, így aztán nehezen vesznek engem észre. Lurkó bezzeg lelkesen rohan elébük, amivel egy pár másodperces megállás erejéig el is csábítja őket. Sajnos énnekem ez nem megy, és nem a csülkeimen múlik. Azok bírnák a tempót.

Hányszor elhatároztam már, hogy az idegenekkel szemben is rámenősebb leszek, nemcsak a családommal! Mégsem sikerül, Anyu legnagyobb örömére és megkönnyebbülésére. A mélyen bennem gyökerező tiltást, miszerint ne kerüljek túl közel ismeretlenekhez, nem tudom legyőzni. Azzal vigasztalom magam, hogy ezzel az akaratlan önmérséklettel legalább egészségügyi kockázataimat is mérsékelem. Mennyi csipszet, csokit, párizsis-margarinos kenyeret megspórolok így a szervezetemnek!

Nem, mintha Anyuék sohasem ennének ilyesmit, csakhogy nekem nem adnak belőle, merthogy árthat. Micsoda álszentség! Zsömi néha kólázik, amivel a fogait gyilkolja, Anyu időnként bort is iszik, pedig az alkohol idegméreg, de bezzeg az én esetemben nincs kivétel, az én egészségemet lelkesen óvják.

Koldulni csakis a családtagjaimtól vagyok képes. Ha esznek, néha bedobom teljes repertoáromat, noha tudom, hogy hiába. Étkezés közben nincs coca-nasi! Akkor sem, ha basszustól koloratúrszopránig bármilyen hangfekvésben tudok nyöszörögni, minimum négy oktávban. Anyu szerint untig elég, ha énektehetségemet ezeken a beltéri kamara-előadásokon csillogtatom, ez vigasztal némileg. Az utca népe talán nem is értékelné.

A konyhai akusztikus röffenzívát, akinél lehet, személyre szabott érintésekkel támogatom. Ugyebár emberek között az evés többnyire asztali tevékenység, miközben én az asztal alatt, a lábak régiójában tartózkodom. Zsombi bátyámhoz ilyenkor sem szabad hozzáérnem, mert a legritkább esetben elégszik meg azzal, hogy simán odébb húzódjon.

Ha véletlenül megböktem, eleinte fölkapta a lábát, nagy hangon tiltakozott, és abbéli igényének adott hangot, hogy azonnal küldjenek ki engem a konyhából. Vagy jobb esetben legalább kapjak hamar valamit, hogy ne őt maceráljam.

Ilyenkor Anyu, az önjelölt malacpedagógus elmagyarázta neki, hogy a jutalomfalattal csak megerősítenék bennem a helytelen viselkedést, és később is úgy akarnék csemegéhez jutni, hogy őt bökdösöm. Eme elvi lehetőség ellen szintén hangosan tiltakozott, mire én sürgősen Anyu lábszárához simultam. Rögtön vigasz-vakargatást kaptam az oldalasomra, és nasi nélkül ugyan, de bent maradhattam.

Nehezen alkalmazkodó ember-bátyám végül bebizonyította, hogy igenis fejlődőképes. Rejtély számomra, hogyan, de valahogy elcsípte azt a hümmögő hangot, amit mi, disznók a szűk helyeken való áthaladás közben hallatunk, és aminek hallatán egy jól nevelt sertés csöndben félrehúzódik, utat engedve a másiknak.

Ha véletlenül túl közel kerülök Zsombi lábaihoz, csak ledünnyög nekem, és a dolog meg van dumálva, a kedvéért arrébb ballagok.

Kartali Zsuzsanna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük