Mócsing, a városi malac feljegyzései – Kutya-malac barátság

Lurkóval vívott belháborúnk napjai taktikázással teltek, Anyu éberen figyelő tekintete alatt. Kikísérleteztem, milyen sebességgel kocoghatok át a kerten anélkül, hogy a kutya karmai tovább csíkoznák a hátam.

Naptól gyorsan megfeketült bőrömet már így is karmolások fehér hálózata mintázta, homlokomtól a farkincám tövéig. Azt hiszem, nagyon harciasan festhettem, akárcsak egy hadiösvényre lépett bennszülött. A kutya se úszta meg további dekorációk nélkül: másik véknyára is kapott tőlem egy pirosló lyukat, és bordái fölött is jelentősen megritkult a bunda. Ezzel összefüggésben végre megtanultam köpni.

Eleinte büszke voltam magamra, de a folyamatos hadiállapot hamarosan kellemetlenné vált. Belefáradtam, de nem tudtam, hogyan mászhatnék ki belőle. Eszem ágában se volt megadni magam még akkor sem, amikor kaptam a szemem alá egy kiadós monoklit Lurkótól. Elvétettük a kanyart, és összefejeltünk. Minek kellett annyit száguldozni?

Az ezután következő bunyónknak véletlenül Zsömi is a tanúja lett, és nagyon megijedt szegény. Nem csoda, hiszen még gyerek volt, habár nagyobbacska. Megpróbált bennünket szétválasztani, amit nem lett volna szabad. Közénk nyúlt, és Lurkó strapabíró bundájára kalibrált harapásom az ő karját érte. Még jó, hogy mackófelső volt rajta, különben zúzódás helyett csúnya sebet kapott volna!

Igazán sajnáltam, és szégyenemben egy bokor alá bújtam, de Anyu szemrehányásai ott is utolértek.

Mindenki tisztában volt vele, hogy baleset történt, mégis mindnyájan elszomorodtunk. Tudtam, hogy ilyesmi nem ismétlődhet meg még egyszer, mert nem biztos, hogy akkor is ilyen szerencsésen végződne. Ha Zsömi, vagy valaki más véletlenül komolyabban megsérül, nagy bajba kerülök a kutyával együtt. Mégsem változott semmi, egészen egy három nappal későbbi délutánig.

Két pankráció közötti szünetben voltunk. A látszólagos béke leple alatt csak úgy szikrázott a feszültség a levegőben. Anyu, Lurkó és én a szemünk sarkából lestük egymást. Anyu a hintaágyon olvasott, de csak fél szemmel. Éppen el volt akadva a kutyatörténetben, amin dolgozott. Kinyomtatta, ami már megvolt belőle, hogy kivihesse a kertbe, és a mi jövés-menésünket figyelve próbált ihletet meríteni a folytatáshoz. Néha ceruzával beleírt egy-két szót, aztán kihúzott pár másikat, de összességében nem sokat haladt a szöveggel, mert túlságosan lekötöttük a figyelmét.

Lurkó a növényzetben bogarászva úgy tett, mintha enné a füvet. A kis bohó engem próbált utánozni, mert én tényleg legelésztem. Minden a kialakult koreográfia szerint zajlott. Hol ő unta meg hamarabb a várakozást, hol pedig én, de előbb-utóbb úgy alakult, hogy egymás közelébe sompolyogtunk. Veszélyesen közel. Ekkor vagy én szegtem le előbb az orrom és kezdtem el meredező szemöldököm alól szemezni a kutyával, vagy pedig ő indult el spirálban körülöttem, miközben játékos szökdécseléssel leplezte valódi szándékát. Le akart szorítani, hogy a nyakszirtembe vagy a fülembe mélyessze fogait. Ezen a ponton Anyu leeresztette az összefirkált kéziratot, és már leplezetlenül figyelt bennünket.

Helyben pörögve, majd nagyokat kanyarogva kergetőztünk egyre gyorsabban, míg egyikünknél el nem szakadt a cérna, és meg nem marta a másikat. Ekkor Anyu lecsapta a papírokat, és rákiáltott arra, aki éppen először harapott. Hiába. Az üldözés megállíthatatlanul tovább gyorsult, de pillanatonként változott, hogy ki a fogó, és nem is mindig az üldözött kapta a következő harapást. Anyu, aki próbált pártatlan bíró maradni, folyton elvétette a nevünket, és egy idő után már össze-vissza ordítozott velünk tehetetlen haragjában: “Nem igaz, hogy nem bírtok békén meglenni egymással!”

Felpattant, utánunk szaladt, és puha kacsóival hol az én rugalmas tomporomat, hol pedig Lurkó csontos hátsóját csépelte.

Ezen az utolsó délutánon már olyan szánni valóan kétségbeesett volt Anyu! Szinte sírt. Felkapott egy kormos ágat a kerti tűzrakó helyről, de nem tudta, hogy melyikünkhöz vágja hozzá. Inkább a földhöz csapta, és ott, ahol volt, nagyot sóhajtva törökülésbe kuporodott.

Egymással versengve futottunk oda hozzá. Egyik kezével Lurkót ölelte, másikkal az én hasamat vakargatta, és közben felváltva dicsérgetett minket, mert végre abbahagytuk a verekedést. Megint felcserélte a nevünket, de mit bántuk mi ezt! Ahogy karjai alatt kavarogtunk és versengve dőltünk az ölébe egy-egy pillanatra, akaratlanul is egymáshoz kellett érnünk. Észrevétlenül adtuk fel a tekintélyünket, miközben Anyu ölelése egybegyúrt bennünket. Kettőnk harcában végül ő győzött harmadikként, de ezzel valójában mindhárman nyertünk.

Kiderült, hogy nem is olyan rémes dolog az a kutyapuszi.

Ha nem a hátsó felemet mutatom, akkor nem arra kapom, ennyi a titka az egésznek. És az, hogy nemcsak az elfutás, hanem a fej kapkodása és a farkasszemet nézés sem ajánlott, ha békében akarunk élni egy kutyával.

Lurkó is megtanulta elviselni, ha orrommal böködve csiklandozom. Azt is egészen jól tűri már, ha loncsos bundájába túrok, és közben – mintegy véletlenül – megrágcsálok, meghuzigálok rajta néhány fűcso… akarom mondani, szőrcsomót. Hiszen akkora a hasonlóság! Még szag alapján is, amióta sülve-főve együtt vagyunk a kertben, és ő naphosszat mellettem hempereg, miközben én a burjánzó zöldet csemegézem. Csupán a bajsza ráncigálására maradt allergiás, de arra nagyon.

Legalább maradt valami, amivel megtorolhatom, ha esetleg megint felidegesít.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük