Mócsing, a városi malac feljegyzései – Kutyálkodás

Ember-nővérkém néha kiviszi a kertbe tengerimalacát, hogy érje a friss levegő, és legelészhessen kicsit. Olyankor szegény Lurkó kutyát kiköti a fügefához, mert Lurkó nagy vadász.

Pitypang pont abba a mérettartományba esik, mint mondjuk a sün és a vakond, Lurkó kedvenc áldozatai.

A mi kutyánk alapjában véve egy szeretetéhes és szeretni való bohém. Csak akkor borul el az agya, ha valami macskányi, vagy annál kisebb dolgot lát mozogni, ne adj’ Isten szaladni maga előtt. A vadászos program akkor azonnal felülír mindent abban a szögletes, kemény koponyában, és le se áll, amíg a program beindítója ki nem nyiffant.

Láttál már kifordított sündisznót? És elemeire szétszerelt, többé-már-nem-fürge gyíkot? Én gyakrabban látok, mint szeretném.

Embereinknek eddig sikerült megóvniuk Pitypangot a szétmarcangolástól, saját cicáink pedig megtanulták megvédeni magukat Lurkóval szemben. Amíg nem muszáj, nem futkároznak csak úgy a kertben, hacsak nem biztosak benne, hogy Lurkó látótávolságon kívül van. Nálam gyorsabban megtanulták, amire én a saját káromon jöttem rá: a méltóságteljes, lassú vonulást a kutya csak lesi bambán, már ha észleli egyáltalán. Amíg fel nem gyorsulunk, simán lehet jönni-menni közvetlenül az orra előtt, a maximum reakció tőle egy nyalintás a képünkre. Ezzel szemben a sietős léptekre reflex-szerűen felpattan, és már csap is a hátadra karmos mancsaival, mintha azt mondaná: „Csak semmi sietség! Ha ennyi energiád van, akkor inkább pazarold énrám! Nosza, bunyózzunk!”

Babamalac koromban az én szórványos kerti sétáim is a fához kötött Lurkó kutya sóvár tekintete előtt zajlottak. Ha az előszobában voltam, a macskaajtón lógatta be bozontos fejét, hogy szemmel követhesse mozgásomat. Óvakodtam a közelébe menni, mert sose voltam biztos benne, hogy megmarni, vagy megnyalni készül-e éppen. Azt hiszem, eleinte ő sem tudta eldönteni, melyiket szeretné inkább.

Most már tudom: az volt a baj, hogy nem értettük meg egymás testbeszédét, ami a cicával hamar rendeződött. A kutyával való kapcsolatom furamód azt követően indult fejlődésnek, hogy nyakörvhöz szoktatásom kudarca után egy időre lemondtunk a hámról is. A macskaajtótól még féltem, a kézben cipelésem túl stresszes és hangos volt (Uííííí!). Hogyan juttassanak ki akkor a házból?

Anyu kitalálta, hogy abban a tágas szállítódobozban cipel ki az udvarra levegőzni, amiben Misut szokták állatorvoshoz vinni, és amit a cica emiatt szívből gyűlölt. Pár szem kukorica és némi lökdösődés árán sikerült Anyunak belegyömöszölnie engem. Akkor még pont belefértem.

A gyepre érve óvatosan leemelte a doboz rácsajtaját, a próbaképpen szabadon hagyott kutya lelkes asszisztenciája mellett. Ő mindig nagyon irigyelte Misut, amikor a cicát a hordozóba tették, mert imád állatorvoshoz járni. Az én bedobozolásom olyannyira boldoggá tette, hogy megpróbált benyomulni mellém. Amikor ettől én kinyomultam, jött utánam, és gyengéden mosdatni kezdett az orrommal ellentétes végemen. Ez a hirtelen közvetlenség annyira megdöbbentett, hogy rögtön magam alá csináltam, amit Lurkó mennyei mannaként fogadott. Anyu persze kiborult ekkora malacság láttán, de örült is, hogy a kutya legalább nem valamely testrészemet csócsálgatja. Ez mondjuk engem is megvigasztalt.

Az viszont kimondottan idegesítő volt, hogy ezután bármerre indultam az udvaron, Lurkó szorosan csatolt utánfutóként loholt utánam. Hadd ne részletezzem, miért. Próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, de ez egyszerűen nem ment. Folyton a sarkamban lihegett. Miután lekenyereztem a… tudod mivel, tartanom már legalább nem kellett tőle.

Bosszúságomban eszembe jutott, hogy talán szembe fordulhatnék vele, hátha lerázhatom. A homlokomat, a hátamat és az oldalamat borító rugalmas sörte ág- és tüskeálló, hála bozótharcos őseimnek. Hátha fog- és karomálló is? Végül összeszedtem minden bátorságomat, megpördültem, és egy mélyről jövő ősi, vaddisznóagyar-lendítő fejmozdulattal összekoccantottam orromat a nyomomban loholó kutya pofájával.

Harci mozdulatom leginkább az eszkimó puszira hasonlított, Lurkó mégis megértette. Benne is megmozdultak az ősök… Felcsillant a szeme, és a csemegére vágyó ínyenc helyébe máris a vadászkutya lépett. Disznóra megy a falka, hallali hó! Mellső lábaival a hátamra ugrott, hogy leteperjen, de becses sörtéim páncélingéről lecsúsztak a karmok, és én kisiklottam alóla.

Rögtön tudtam, hogy mit kell tennem. Leszegett fejjel, feszes izmokkal fürgén arrébb sasszéztam, és neki a kutya oldalának! Halk puffanás, halk nyikkanás, és megint szőr került a számba, de ekkor nagyon is szándékosan! Ezúttal kutyaszőr volt, bár sajnos egy kis bőr is jött vele.

Éreztem, hogy szemeim parázsként izzanak. Az első csatát megnyertem, de vajon háború lesz belőle? A magam részéről álltam elébe.

Lurkót szintén feltüzelte a küzdelem. Hozzám hasonló ellenféllel még sosem volt dolga, és sebesülése ellenére is tetszett neki az új helyzet. Végre egy igazi bunyó, gondolhatta, és máris készült, velem együtt, a második menetre.

Szegény Anyu két tűz közé került. Örült annak, hogy most már meg tudom védeni magam, de ekkora sikerre azért mégse számított. Nem tudta, hogyan békítsen össze bennünket, ha már ilyen kedves ellenségekké váltunk.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük