Mócsing, a városi malac feljegyzései – Mo Ching, a filozófus

Kész szerencse, hogy mi ketten Anyuval itthon dolgozunk, és időbeosztásunkat rugalmasan tudjuk alakítani. Amíg ember-tesóim tanulnak, nyugodtan írásra inspirálhatom Anyut.

Ha belefáradok feljegyzéseim tollbamondásába és elalszom, ő azalatt is ír. Számomra az a lényeg, hogy legyenek a szövegben állatok. Felolvasta nekem a kutyás történetet, amit a legutóbb összehozott, aztán megkért, hogy röflektáljak rá, mert kíváncsi a véleményemre. Tehát én lettem a röff-lektor! Bocsánat, ezt a poént nem tudtam kihagyni… Ráadásul nem is öncélú humorizálás, hiszen ez az igazság.

Lurkó kutya két évvel az én érkezésem előtt került Anyuékhoz. Örülök, hogy Anyu révén lett neki múltja, még ha kitalált is az a múlt. De hát melyik visszaemlékezés nem fiktív valamilyen szinten? Két ember, sőt két malac sem emlékszik teljesen egyformán ugyanarra az eseménysorra… Innentől kezdve akár létre is hozhatjuk a saját történetünket, vagy annak a történetét, aki fontos nekünk. Mindenkinek szüksége van egy személyes sztorira, még ha csak egy talált kutya is az illető! Sőt, akkor annál inkább. Ha az, akit szeretünk, nem tud magának kitalálni egyet, akkor az a röféletes megoldás, ha megajándékozzuk vele.

Úgy vélem, Anyu sokkal elégedettebb az életével, amióta mi, állatok a közelében vagyunk, de főleg, mióta az én hatásomra becocult.

Szeresd a benned élő malacot (vagy macskát, kutyát, sőt, egye fene, tengerimalacot), és boldogabb leszel.

Ez a mottónk.

Én mindig jól érzem magam a bőrömben, ezért általában eszembe se jut kimenni az utcára, hiszen az már nem a mi kondánk területe. Még olyankor sem csábulok el, amikor Anyu nagy ritkán autóval megy valahová, és kitárja a nagykaput. Ilyenkor a közelben se szeretek lenni. Ugyan nem bújok el, mert az gyávaság lenne, de lehetőleg nem nézegetek kifelé, és mintegy mellékesen beljebb sétálok a kaputól.

A minap Anyu a hulldogáló gesztenyevirágokat söprögette a járdán. Kimelegedett a munkában, és kardigánját a behajtott kertkapu kilincsére akasztotta. A kapu ettől résnyire kinyílt. Nem vágytam utcai kalandra, viszont a kicsiny, barátságos nyílás hívogatni kezdte kutató hajlamú orromat. Orrkorongom képtelen ellenállni bármiféle résnek, repedésnek. Ki kell tapasztalnia, hogy felfeszíthető-e, és ha igen, mi van mögötte. Mint a kipeckelt, mégis folyton arrébb túrt konyhaajtó mögött. Ott általában nincsen semmi érdekes, csak a csempézett fal meg a járólap, esetleg néhány porcica. Itt viszont uncsi, szürke porcicák helyett habfehér gesztenyevirágok halmozódtak! Közéjük fúrtam az orromat, csak fúrtam és fúrtam, és a könnyű virágkupacok engedelmesen odébb sodródtak. Eddig a kapuszárnynak ütköztek, de most nem. Most utat engedtek nekem, és vicces dolog volt kergetni őket.

Anyu a kocsibejárót tisztogatta elmélyülten, Lurkó pedig a kerítés túlsó, biztonságosan zárt végében acsarkodott valamire lelkesen. Általában csak a zajosabban közlekedő embereket ugatja meg, de azt se hagyja szó nélkül, ha kerekekre pattannak. Roller, görkori, műanyag motor, babakocsi, kicsi vagy nagy bicikli, mind megkapja a magáét, utasával együtt.

Valami kerekes dolog közeledett a járdánkon, és Lurkó ugatva kísérte odabentről, de csak a nyitott kapuig. Hiába volt nyitva, sosem ugrott rá senkire, aki a mi területünkön kívül volt. Most sem tette, viszont döbbenten elhallgatott. Akkor látott életében először kerekesszéket.

Én pedig egyszer csak kinn álltam a járda közepén, éppen keresztben. Zsigerig lefagytam.

Orrom a földnek, tarajam az égnek, farkincám karikában a hátamon, tekintetem a semmibe révedt. Tudtam: ha felnézek arra a kerekes idegenségre, ami az oldalamtól húsz centire tornyosul, elönt a pánik, és kiszaladok a világból. Előtte talán odadöfök egyet annak az izének a nem létező agyarammal, talán nem, de azt biztos, hogy ha fölnéznék, ész nélkül futásnak erednék az utcán. Azt nem akartam. Egy kicsit talán mégis emlékeztem a hazaútra az állatorvostól.

Nem tudom, eközben Anyu mit csinált. Gyanítom, hogy ő is lefagyott. Markolta a söprűje nyelét, és lélegzetvisszafojtva leste, mi lesz.

A patthelyzetet a kerekesszék utasa oldotta fel. „Röff-röff?” szegezte nekem a kérdést kedves meglepődéssel. „Uííí!” tette még hozzá kissé határozottabban, és felnézett a kísérőjére. „Igen, ez egy helyes kis disznócska!” értett vele egyet a széket toló középkorú hölgy. Egyértelműen örültek nekem mindketten, és fel sem merült, hogy „Jaj istenem, hogy kerül ide ez a fenevad?”, sem az, hogy „Fogják meg, és vigyék innen, de rögtön!”, se semmi ilyesmi.

Reakciójuk felszabadította Anyut a dermesztő varázslat alól. „Gyere cocikám, most szépen visszamegyünk!” fuvolázta a leglágyabb hangján, és úgy mozgatta előttem az ujjait csalogatón, ahogyan az állatorvostól látta.

Mivel lekerült rólam a döntés kényszere, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajakam. Sarkon fordultam, és bekocogtam Anyu után a kertkapun.

A kerítésen túlról már nyugodtabban szemrevételezhettem a különös járművet, és malacnyelven perfektül beszélő utasát. A kerekesszék nagyban emlékeztetett a cocimobilra, azzal a különbséggel, hogy amaz húzásra, emez pedig tolásra lett kialakítva. A ponyvás ülésben oldalra dőlő fiatal férfi lábait szíjak tartották ülő helyzetben, de két behajlított kézfejével szabadon integethetett felém. Szíven talált a hangja. Farkas Anyó érezhet így, ha Maugli azt üvölti, hogy:

egy vérből valók vagyunk, ti meg én.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük