Mócsing, a városi malac feljegyzései – Tavaszi zsengék

A kerti gyep, ami nálunk a mezei gazok változatos kollázsát jelenti, tél végére olyan lesz, mint valami malacrágta, megviselt pokrócdarab: piszkos, lyukacsos és szakadozott.

Az ilyen pokrócot Anyu egy pillanat alatt kicseréli egy tiszta, friss másikra, míg kertünk növénytakarójának megújításához a tavasznak sajnos hosszabb időre van szüksége. Illetve dehogyis sajnos! Végtelen élvezeti forrás napról napra, sőt, szinte óráról órára új rügyeket, zsenge hajtásokat találni mindenfelé. Márciusban még a pitypang is primőr!

Lurkó kutya a folytonos föl-le futkosásával számomra is nagyon kényelmes ösvényeket taposott ki a fűben, de ez mind semmi ahhoz képest, amit Anyuék művelnek a talajjal és a növényekkel. Anyu ültetéseit mindig alaposan tanulmányozom azokkal az eszközökkel, amelyeket a természet erre a célra adott nekem: az orrommal, a számmal és a csülkeimmel.

Tehetek én arról, hogy nincsen kezem?

Anyu csak azt látja, hogy már megint kitúrtam az articsókát, és lerágcsáltam a szőlő hajtásait. Elmondanám, hogy azok az articsóka-palánták mindössze két centisek voltak! Szinte véletlenül túródtak ki a földből.

Tavaly tavasszal történt.

Az Anyutól látott módon, óvatosan fölbillentettem az érzékeny, melegigényes magoncokat védő, szétvágott pillepalackból készült burát, hogy én is ellenőrizhessem növekedésüket. Mivel megfelelőnek találtam, próbáltam a burát gyorsan visszabillenteni, de sajnos rossz irányba billent. Addig tologattam orral-csülökkel, amíg majdnem egyenesen állt megint, csak hát nem a megfelelő helyen. Visszanyomkodtam pár fellazult csíranövénykét, és csak azokat ettem meg, amelyek megsérültek, hogy ne vesszenek teljesen kárba. A burát végül nem tudtam rendesen visszarakni, de hát napos, enyhe délután volt úgyis! A palánták addig nyugodtan levegőzhettek, míg röfögésemmel oda nem hívtam Anyut, hogy az utolsó ellenőrző simításokat ő végezze el az articsóka-fészken.

Vajon értékelte kertészeti érdeklődésemet?

Nem dicsért meg érte, annyit mondhatok! Úgy elment a kedvem a kertészkedéstől, hogy a szomszédos, hasonlóan palack-burával borított rebarbarákra már rá se néztem. Igaz, csak egy ideig, hiszen nem vagyok haragtartó.

A gyepes rész szélén elhelyezett reménybeli articsóka- és rebarbara-tövek csinos, féltéglákból rakott gyűrűt kaptak, nehogy Zsombi bátyám véletlenül átszaladjon rajtuk a fűnyíróval. A túloldalra, kertünk malac-időszámítás előtt kipusztult meggyfája mellé Anyu csemegeszőlőt ültetett, hogy szépen felfuttassa a meghagyott, vén főágakra. A szőlővesszőket támasztó karók köré köpenyt kerített sűrű dróthálóból. Alájuk tápanyag gyanánt egy kis fahamut szórt, ami végzetes hibának bizonyult, ugyanis a fahamut nemcsak a szőlő, hanem a malac is szereti. A malac ezt nem tudta rögtön, csak miután kíváncsiságból megkóstolta. Kevéssel locsolás után az igazi, amikor a víz már nem áll rajta, de még a föld felső rétegeiben tartózkodik. Egészen pudingszerű lesz tőle.

Anyu eleinte nem bánta a kóstolgatást. Nem sejtette, hogy mennyire belejövök! Rég az utcán söprögette a hulló gesztenyevirágot, amikor én még mindig a szőlőkarók körül keringtem, és túrtam, eszegettem a hamupudingot. A drótháló-köpeny a legóvatosabb orrmozdulatra is vígan hulahoppozott a karók derekán. A zsenge zöld, savanykás hajtáskák némelyike átbukkant a körbe-körbe forgó hálón, és lassacskán mindegyik letörött, ledarálódott. Ha már a földre került a hajtás, fölcsipegettem. Egészséges csemege, néha Anyuék is esznek friss szőlőindát, vagy töltött szőlőlevelet. Persze, csak ha jut is belőle, meg marad is.

Nekem aztán jutott, mégpedig szidás.

Meg egy kis ráadás hamu. Anyu a szőlő tövéről fölzabált hamut nem pótolta, csak én kaptam egy kislapáttal az erre rendszeresített turkálós helyemre, hátha azért ettem föl, mert hiányzott valami fontos ásványi anyag a szervezetemből. Fogjuk rá…

A gondos öntözésnek köszönhetően egy idő után felébredtek a szőlővesszők megmaradt alvórügyei. Anyu egész karóerdővel vette körül őket, hogy a malac elleni drótháló jól kifeszüljön. Kíváncsi voltam, hogy tényleg feszül-e; se perc alatt fel lehetett tolni a karókon a hálót! Mint sípcsonton a nadrágszárat. Eleget gyakorlom ezt a trükköt az embereim lábán.

Hát nem lejött megint egy-két szőlőhajtás? Anyu először csak a fejét fogta, aztán a karókhoz rajzszögezte azt a fránya hálót. Mindenesetre értékeltem, hogy legalább lapos fejű rajzszögeket vásárolt ehhez, mert a cilinderes, vagy a háromszög-fejű rajzszög komolyan felsérthette volna az orromat.

Jelentem, azóta a szőlő és az orrom egyaránt remekül van,

és a szervezetemben sem jelentkezett újabb ásványianyag-hiány. A szőlőtőkék mellé, azok védelmére ültetett koktélparadicsom szintén megmaradt. Őszintén szólva ez inkább volt köszönhető a növény jellegzetes illatú mirigyszőreinek, mintsem az én önuralmamnak. Fő, hogy nem rágtam le a hajtásait, termései közül pedig csakis a pirosakra pályáztam. Embereimnek is hagytam belőlük, a bokor belső, szag által védett régiójában.

Kartali Zsuzsanna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük