Óhatatlanul hat ránk az agresszív marketing, a mindent eladni időben – lehetőleg kétszer – tolakodó, tapintatlan borzalma. Hiába nem akarunk róla tudomást venni, beleivódik a tudatalattinkba, beszivárog a bőrünk alá, hajtva az időt és a pénzünket.
Csak tudnám hova rohanunk…
Tavaly már belenyugodtam, hogy a boltokban a kegyeleti gyertyákkal és a sütőtökökkel egy időben vigyorognak a csokimikulások és már november közepétől dübörög a karácsony.
Nagyon koncentrálok, hogy ne sikítsam végig, a világon csak nálunk két hónapig tartó, fekete pénteket, mert nem ember, aki nem fogyaszt, vesz és szerez, before-after. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy hálát adjak, hogy a hálaadás nincs letolva a torkunkon. Még! -de gondolom, majd erre is kitalálnak valamit éveken belül.
Most múlt el szeptember eleje, javában tart az iskola. A boldog, szürke hétköznapok ideje. Maga a lelazító ingerszegénység, a nyugalom, a meseszép ősz. Volt eddig! -azonban mai totálisan gyanútlan boltlátogatásom mély döbbenetbe fulladt.
Már amikor beléptem éreztem, hogy valami nem stimmel, de annyifelé jártak a gondolataim, hogy vitt tovább a robotpilóta. „Szalvétát el ne felejtsem, reggel vettem észre, hogy elfogyott.” „Meg tojást, mert palacsintát ígértem…”
Ekkor értem oda „A” polchoz. Nagy volt és tele karácsonyi dekorral. Mellette állt egy Mikulás figura, akkora, mint maga a polc. Billegett.
A zenére, ami az egész boltban szólt. A zenére, ami a Jingle Bell Rock volt.
Vadul vásárolni kezdtem. Mindegy mit, csak ne legyen rajta fagyöngy, karácsonyfa vagy angyalok. Mire odarobogtam a kasszához, már a Let it snow zengett és a pénztárosnő bal szeme alatt ütemre ugrált egy ér.
Majd egyszer csak felsikoltott:
– Direkt választott szilveszteri szalvétát?
– Hááát, Valentin napos nem volt!
(kezdőkép: Unsplash)
