Ahogy megszületik a gyermeked, rögtön elvárja a környezeted, hogy veled együtt egy új személyiség is megszülessen, úgy, hogy te a régi maradj.
Ez annyira csodálatos –
Isten hozott Skrizoféniában!
Az első és a legfontosabb: buktad a neved.
Innentől kezdve „Anyukának” fog szólítani szinte mindenki, olyképpen kiejtve, mintha a láthatatlan emberrel, vagy minimum egy félkegyelművel beszélne.
Anyukából pedig többféle is van. Bemutatom őket.
(Ezek a karakterek – bár megtörtént események alapján kerültek megformálásra – karikatúrák. Mindegyikből van mindannyiunkban egy kicsi. Ha túl komolyan veszed magad, kérlek, hogy ne olvasd el.)
Kezdjük a legáltalánosabban elterjedt típussal a #zanyatípusok közül:
1. A fejlesztő anyu
Őt már a tekintete alapján megismered, ahogy lenézően figyeli a te gyerekedet.
Az persze nem számít, hogy közben az övé homokot zabál, most a tiéd van górcső alatt. És amikor megszólal, biztos lehetsz benne, hogy fejlesztő anyuval hozott össze a balsorsod:
– „Jár már?” – kérdi bemelegítésként, másfél éves gyerekedre mutatva.
Jobban teszed, ha ilyenkor csak bólintasz, semmi mimika!, mert úgyis az a lényeg, hogy elmondhassa, hogy az ő gyereke már nyolc (8 b+!) hónaposan elkezdett járni, és ennyi idősen már folyékonyan beszélt.
Néha nézz a kis géniuszra, és ne röhögj, hogy még mindig a homokot eszi, erősödik az immunrendszere.
Azonban, ha kellően felvértezettnek érzed magad, akkor licitálj rá mindig egy kicsit,
nagyon szórakoztató, amikor agyvérzésközeli állapotba tudod hozni az áldozatot.
– „Ödönke nagyon hamar felkapaszkodott a járóka szélén, és ment.” – Erre a legjobb válasz:
– „Az én fiam akkor már átlóban futott, és a csipp-csipp csókát gajdolta.”
A lényeg, hogy ezt olyan lazán add elő, mintha csak a tegnapi ebédet mesélnéd el. Erről mondjuk az jut eszembe, amikor azt találtam mondani, hogy a gyerekem a paradicsomlevest is betűtésztával kapja, hogy hamarabb megtanuljon írni. Sajnos ezen a ponton már gyanakodni kezdett, hogy hülyére veszem.
Amikor ovis korúak lesznek utódai, fejlesztő anyu akkor melegszik csak bele igazán:
TSMT torna, alapozó torna, manóangol, néptánc,
disz…-megelőzés, mitököm.
Gondolom, már az iskolaérettségi vizsgálatra trenírozza a 3 éves álomgyermeket, aki sokkal inkább „csak” játszani akarna.
Persze mindig olyan béna vagy, hogy pont akkor érsz az oviba a gyerekedért, amikor ők. „És a maga fia már tudja az ÁBC-t?” „Olvas?” „Hegedül?” „Melyik irányba veri a csipkét?”
Kérlek, próbálj meg uralkodni magadon és ne kérdezd meg első felindulásból, enyhén kidülledt szemekkel, ahogy én:
– „Mi a lóf@sznak kéne ezeket tudnia?” – mert garantálom, ebből cirkusz lesz, de a minimum, hogy attól kezdve vicsorogva köszöntök egymásnak.
Ehelyett megnyugtató gyógypedagógus-mosolyt javaslok és helyeslő bólogatást, itt-ott együttérző szemforgatással, hogy ő mekkora … .
Ha végre iskolába kerül a fizikailag és szellemileg tökéletesre pallérozott gyermek,
két dolog történik.
A kölyök fellélegzik 8-tól 4-ig, majd ezt követően újabb különórákon
és/vagy edzéseken találja magát.
Mert ekkorra fejlesztő anyu már meg is találta, hogy az első osztályos gyereknek mi lesz az életre szóló hivatása.
Én bezzeg a pályaválasztás előtt úgy vigyorogtam a felvételi tájékoztatóra, mint vadalma az exportládára.
Erről most meg az anyám jutott eszembe,
aki mindig hányva jött haza a szülőikről, ha mellé ült fejlesztő anyu, mert minden
alkalommal előadta, hogy az ő szeme fénye majd a Harvard-ra fog járni.
Jah, rögtön általánosból.
Amúgy pilóta lett, és tériszonyos anyukája nélkül, boldogan repked a felhők felett.
Legéndi Adrienn