A nő és a férfi – A dekoltázs

Hogy lát egy adott helyzetet egy nő és egy férfi? Miket gondolnak, miken aggódnak?

Nagyon nem ugyanazon? Nos, nagyon nem ugyanazon.

Új sorozatunk mai témája a hiszti: Finy Petra és Haász János erről ír – női és férfi szemmel.

 

A nő és a dekoltázs

A nő, aki a dekoltázsába menekült

Lépten-nyomon szidta a férfiakat, leste a pillanatot, amikor végre belekezdhet a szidalomzsolozsmába, és kárálhatja azt elszánt dühpöfögéssel, mintha épp egy ócska Trabant készülne motorgyengeségben kimúlni az út közepén.

Hogy a férfiak így mustrálják szüntelen a nők mellét, meg úgy stírölik folyton a dekoltázsukat, hasonlóképp vonzza őket a ruha alatt sejtelmesen hullámzó kebel,

mint a kecskét a só, vagyis a káposzta,

jaj, nem, az a rábízás, és a megnyalás: a hőbörgés bizonyos pontjain a nő sajnos többnyire eltévedt a idiómák sötét labirintusában, és egyszer csak egészen szürreális nyelvtani kifejezések közepén találta magát.

De ez nem állíthatta meg nála az ócsárlás nyikorgó verklijét, melyet az működtetett, hogy a férfiak leszólását minél hangosabban artikulálja.

Mert akárhogy sminkelhet, akárhogy ragyoghat a szeme, szája, netán az elméje, mert attól még, hogy bizonyos állandósult szókapcsolatokat az átlagosnál kreatívabban és jóval szabadabban használ, még igenis ragyoghat az elméje, megvan neki a magához való esze, tud ő, ha akar, márpedig minduntalan akar, azt legalábbis biztosan, hogy ne csak a mellét vizslassa egy férfi, hanem pásztázzon végig a testén, suhanjon az a telhetetlen tekintet kicsit feljebb is, vagy netán nézzen a szemébe.

Hát olyan nagy kérés lenne az, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer

ne a mélyre gombolt blúz hasadékában pihenjen meg az a férfinézés,

hanem esetleg a száján, pihés fülecskéjén, bátor ívű szemöldökén,

vagy márványzöld szeme bogarában?

Nem úgy bogarában, ha muslinca pöttyen bele, azt mindig kikapja a szeméből, és különben is tudja ő, hogy az nem bogár, hanem rovar, ne akarja rendre összezavarni mindenki, most mellekről, és nem potrohokról van szó!

A férfiak ilyenkor többnyire csak bárgyún hallgatták, még az értelmesebbje is, hiszen hívta őket a keblekből igen sokat láttatni engedő blúz szédítő szakadékának látványa, és akárhogyan is igyekeztek, nem sikerült feljebb tornázni a tekintetüket a vörös ajkakig, pihés fülig, barna szemöldökig, zölden szikrázó szemig.

Egyedül egy férfi volt képes annyira megacélozni magát, hogy kivonja magát

a delejező dekoltázs vonónyalábjainak vonzásából.

Ez a férfi aztán nemcsak a szájig, fülig, szemöldökig jutott el, hanem ahhoz is volt ereje, hogy a szemek zöld tavába merüljön.

Ám annak a szemnek tava hideg volt és zavaros, küszködve örvénylett, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy pataknak született, vagy óceánnak.

Ebből a szemből rettegés áradt: a nő tekintete maga volt a szorongás kútja.

És ekkor az asszony rémülten vette észre, hogy valaki végre

a szemébe nézett.

Vagy talán még mélyebbre is: lehatolt a lélek sötétebb vízrétegeibe, ahol már olyan hűvös a víz, hogy megdermed a test, és pár tempó után szoborszerű medúzává fagy. Ahová a napsugarak sem tudnak utat törni magukat, és csak szörnyszerű mélytengeri lények lebegnek vakon a sötétben.

A nő rémülten konstatálta, hogyha nem menekül vissza dekoltázsa kihívó hasadékába, akkor ez alkalommal valaki tényleg meglátja, micsoda fekete félelem lakik a lelkében. Mennyi gondosan rejtegetett fájdalom.

Gyorsan döntött hát arról, hogyan óvhatná meg saját árnyékvilágát, miként rejthetné el újra saját dédelgetett démonjait.

Előrehajolt, jó mélyen, hogy a melleiből még több látszódjon, mint eddig,

és rózsaszín tündöklésük azonnal elterelje a lelke mélyébe bámuló férfi figyelmét.

A trükk bevált.

A férfi szeme azonnal lejjebb siklott a nő melleire.

A nő pedig megkönnyebbült, hogy ezt az akadályt is sikerrel vette, és ma sem engedte, hogy valaki hosszan a szemébe lessen, netán a lelkébe fényképezzen, és kilesse féltve őrzött magánpoklait. Már megint nem hagyta, hogy valaki feltörje hétpecsétes sebezhetőségét.

Kezdhette hát ismét a férfiak becsmérlését, falánk tekintetüknek, örökké éhes vágyaiknak pocskondiázását, amikor is a hormonok éktelen ünneplése miatt a libidó torkossága azonnal elfedi a szellem és a lélek finom rezdüléseit.

A nő persze azt senkinek sem vallotta volna be, hogy ő valójában egy menekült.

Egy lelki menekült, aki a lélek gyötrődései elől a testbe menekül. Csak sajnos oda sem engedélyezi magának teljesen a bemenetelt.

Így hát örök életében a tranzitzónában rostokolhat.

Finy Petra

 

A férfi és a dekoltázs

Így nem lehet élni

– Nem hiszem el, hogy még most is… Hogy most is képes voltál erre, megbámulni ennek a tehénnek a melleit! – Csilla szavai sisteregtek, a súlyos, háromrétegű bordó szalvétát apró galacsinná gyűrte az indulat. – Gyűlölöm, gyűlölöm, hogy képtelen vagy a nők szemébe nézni, gyűlölöm, ahogy olyan szemérmetlenül bámulod mindenki mellét…

– Hát azért nem mindenkiét… – próbálsz meg védekezni, de nyomban rájössz, hogy nem a legmegfelelőbb stratégiát választottad.
– Ó, hát persze, te egy igazi úr vagy – az összegyűrt szalvétát olyan svunggal dobja a tányérod közepébe, hogy a barnamártás az ingedre fröccsen. – Képes vagy bárkinek nem bámulni a mellét, ha az olyan pici, mint az enyém, hogy a dekoltázsa annyira szexi, mintha egy deszkát bámulnál.

– De hát ez, ez… Ez nem igaz, én nagyon szeretem a melleidet, és… És az egészet félreérted, kedvesem, nem…
– Te csak ne hívj engem kedvesemnek! Én hülye, hogy még majdnem adtam neked egy második esélyt… Egy barom vagy, aki semmibe nézi a nőket. Neked mi csak test vagyunk – a lány dühe egyik pillanatról a másikra csapott át szomorúságba, szipogni kezdett. Óvatosan megpróbáltad letörölni a foltot az ingedről, kihasználva az átmeneti nyugalmat, és magyarázni kezdtél, régen ezt nagyon szerette.

– Jó, nem hívlak kedvesemnek, ne haragudj. És hidd el, semmi bántó szándék nincs abban, hogy mi, férfiak néha-néha megnézzük egy-egy nő keblét. Nem is a mellét, csak a dekoltázsát, mindössze annyit a testéből, amit ő meg kíván mutatni nekünk, az egész világnak. Gondolj csak a nyakláncra! Mi más lenne a funkciója, mint felhívni a figyelmet, hé, férfiak, meg irigy nők, ide nézzetek, ezt kiabálja, ahogy lengedeznek. És ezek a pillantások, amiket tényleg csak olykor a dekoltázsokra vetünk, ezekben semmi zaklatás nincs, csak tisztelgés a női test esztétikuma előtt.

Csilla összehúzta a szemét. Nagyon szűkre össze tudta húzni, ez mindig félelemmel töltött el, amíg együtt voltatok.

– Istenem, de szánalmas vagy. Azt hiszed, mi, nők, tényleg így érezzük? Hogy az a dekoltázs mindenkinek szól, az egész nagyvilágnak, és nem csak annak, aki fontos nekünk? Annyi empátia sincs benned, mint abban a mártásfoltban az ingeden – válaszolni akarsz, de kezét elhúzza, mint egy karmester, nem hagy szóhoz jutni. – De tudod mit? Hát ezentúl minden női mellet bámulj csak meg nyugodtan. Tényleg mindet! Azt kívánom neked, hogy ne tudd elvenni a szemed a mellekről, ne csak az esztétikus dekoltázsokról, hanem a hatvanéves matrónák melleiről se, a szerinted kicsit se vonzó és szép nők melleiről se. Remélem, életed végéig ilyen nőkkel fogsz találkozni! Vedd úgy, hogy megátkoztalak, te majom!

Csilla az utolsó szavakat szinte már kiáltotta, majd felpattant az asztaltól, és mire magadhoz tértél, már ott sem volt az étteremben.

Hazafelé úton nem tudtad kiverni a fejedből a szavait. És mintha tényleg ott lapult volna az agyadban egy miniatűr, gonosz Csilla, irányítva a szemmozgató izmokat és a látóidegeket, tényleg minden női mellre odatévedt a tekinteted.

És mintha a sors összeesküdött volna ellened, a körúton, aztán a villamoson, mindenhol mélyen dekoltált ruhás vagy kigombolt ingű nők jöttek veled szemben, a Duna felől fújó meleg, bágyasztó szél rátapasztotta a ruhát a testekre. És egyetlen vonzó nő se volt köztük, szétfolyt testű és pillantású, részeg brit lánybúcsús lányok, férfias, kemény nézésű vasutasnők, egy kutyasétáltató idős asszony, hatalmas melleiről majd lefeszült a ruha, néhány turista, valami mediterrán nyelven beszélgettek, a nők láthatóan melltartó nélkül, két idősebb, csontsovány asszony, mélyen dekoltált estélyi ruhájuk alapján a közeli színházból jöhettek.

Egyetlen vonzó nőt se láttál közöttük, mégis, mintha működne az átok, képtelen voltál levenni a szemedet a mellekről, mindenhol melleket láttál, már izzadtál, szaladni akartál, fel a villamosra, lerogytál egy üres ülésre, “jegyeket, bérleteket”, hallottál egy reszelős hangot, míg a tárcádért nyúltál, felnéztél, hatalmas mellű idős nő állt fölötted, de a feje, a feje Csilla feje volt, “na, milyen érzés, na tetszenek az esztétika csodái?”, kérdezte Csilla feje, de az idős, reszelős hangon.

Felriadtál. Az ágyadban fekszel, forog veled a szoba, ágyneműd átizzadt. Sok volt a vörösbor, vagy túl nehéz a mártás, nem tudod. A konyhába mész egy pohár vízért. Már hajnalodik, a nap narancssárgára festi körfolyosós házatok szürke falait. Kinyitod az ablakot, és ahogy kinézel, a házmesterné épp előttetek mos fel, hatalmas melleit szinte kibuggyannak a ruhájából.

A gyomrod görcsbe rándul, és a telefonért nyúlsz. Beszélned kell Csillával. Így képtelenség élni.

Haász János

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.