A nő és a férfi – A fogyókúra

Hogy lát egy adott helyzetet egy nő és egy férfi? Miket gondolnak, miken aggódnak?

Nagyon nem ugyanazon? Nos, nagyon nem ugyanazon.

Új sorozatunk mai témája a fogyókúra: Finy Petra és Haász János erről ír – női és férfi szemmel.

 

A nő és a fogyókúra

Fogyókúra-óda

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád,
A fogyókúratémát.
Múlt héten – csütörtökön – abbahagytam
a cukrot. És a lisztet.
Nincs több balga szénhidrát.
Ám a gép a hasban
hörgött tovább, pattogva-búgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen boltban,
a pultban vigyorgott rám fánkból vagy nyolcvan.
Küldtem pedig, így és úgy, alja szókkal,
szidalmas jelzőkkel, csalfa felsőfokkal.
-Engem többet nem etetsz meg. Magaddal!
Hiába hívsz szirupos szirénhanggal.
Azt, amit mondtam, én is kinevettem.
Izgatta gyomrom a fél abonettem.
Meg más egyéb is. Hogy milyen lesz netten,
Vékonyan, mint egy topmodell,
Boldog-soványan, mint Tom Odell,
Kinek előbb teste, később lelke fogy el.
Hát kimegyek a boltból, hagyom az egészet,
sétálgatok az utcán le- föl, mint egy ringben,
köröttem száz Fornetti-fészek,
a szájakon lágy, ébrenléti mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
egy ablakon benézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a Blahát,
s ha emlékezni tudsz a
az utcafrontra, azt is tudhatod,
mily ragyogó, szörnyarany
ilyenkor a New York Palota,
mi mellett lakom.
Tárt ételekbe látsz a kirakaton.
Az emberek cukortól ledöntve, vakon
harapnak süteményekbe
s kiforduló szemük kancsítva néz szét
habtól csillogó tényekbe,
az éhes nyomorba, mit az újságok cukra eltakar,
pedig mellettük egy hajléktalan vakar
el fagymarta sebeket.
Mert a mindennapos hagyj-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a hajléktalan cipője, ruhája,
És összes álma egy kopott nejlonszatyorban.
Ám ők egy krémes világba zárva,
Mint árva
torta a dobozba,
melyet a cukrász hamis díszekkel szépít álmodozva,
csak ülnek cukros világukban.
De – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lélek olyan, akár a ketrec,
melyen rózsafényű, fondant-permet
nyújtja el a tudatlanságban a percet.
Egy mobil hangja átketyeg a csöndből,
A tudatomba robban, nyomban felcsörömpöl,
és rám, a cukrot bámulóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
Az ország is alszik, besütizve, bután,
mint a szökött propán-bután,
mely elszabadul a légben,
a fogyókúrás kérdések a fényben,
fejem körül dongtak,
mint parányi égi drónok.
A benti zabálók alatt az aranyszékek hülye trónok,
s nem sejtik magukról,
a cukorfüggés mily vakságot okoz,
mellettük egy suta pincér mobilterminállal motoz.
De benn, barátom, mi egyszerre van rajtuk kívül és belül,
ott bent, a lélekben még tiszta az ég,
és tiszta a tudat, még van benne fényes nagyszerűség,
s bár reszket, fél mindentől,
de szilárdul, mert köti a hűség. Önmagához.
A tudat, ez az ártatlan égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám tekintete, az a kék folt,
mint a Márka Meggy, mely szoknyámra szétfolyt,
vagy ha veszem azt a rakoncátlan pohár bort,
mely emlékeimben hosszan, vörösen forrt,
mert oly őszintén szólt,
a tudat még mindig lehet ily gyermeki tiszta,
melyet nem rág meg mérgező ciszta,
gondoltam, miközben lestem
egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor,
a remények kora.
Olyan sokáig
bámultam a maradék tudat gazdag csodáit,
s hinni kezdtem, a remény nem hal meg sokáig,
csak ha hagyjuk,
ha mindent hagyunk, ahogy eddig is.
Elment az idő, s már pirkadt a mobilom,
pirosan villogott kijelző,
indulnom kellett a szélben,
s az elhatározás szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegett bennem,
tudtam, mit kell tennem,
többet semmi cukrosat nem szabad ennem.
Negyven,
jaj negyven éve – lelkem visszadöbben –
narancsbőrből rajtam itt-ott, egyre többen –
jaj, negyven éve küzdök e testtel,
és ebből mennyi évet diétateszttel.
Szóval bevallom néked, megtörötten
egy padra borultam,
s míg a szmog gomolyogott fölöttem,
eldöntöttem,
végső diétába kezdek.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen esélye fogynom,
s azt is tudom, az idő, pénzhiány agyonnyom.
de pattanó testem feszítve a vágynak,
dalolni kezdtem ekkor egy lánynak,
egykori önmagamnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem leltem sokáig, se fánkban, se borban,
de most újra hozzá szóltam.
Bizony, ma már, hogy hasizmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a boltban,
hol mohók és falánkok közt botoltam,
s oly sok édességet kosárba dobtam,
mindig egy nagy, ismeretlen úrnak
szolgája voltam.
De most fellázadok.

Finy Petra

A férfi és a fogyókúra

Ahogy mentek le a kilók, úgy tűnt el ő is

– A nőkkel nem az a baj, hogy jól néznek ki, vagy rosszul néznek ki, apám, hidd el, nem az a baj! – egészen közel hajol hozzád, a kiürült szilvapálinkás üvegből kiszabadult aromák most épp a szájából szabadulnak ki. Egykori albérlőtársad, a pesti színházi élet ifjú reménysége, K. művész úr, megragadja a karodat. – Akarod tudni, mi a baj velük?

Az egyetem óta akarjátok tudni, mindhiába. Vagyis akartátok, és neked azóta se sikerült. Hogy K.-nak sikerült-e, nem tudod, ritkán találkoztok mostanában, csak olvasol róla néha, olyan lapokban, amikben nagy betűkkel írnak kis dolgokról. Most is csak véletlenül futottatok össze, kissé zavar is a nyers közvetlensége. Azért bólintasz, meséljen, közben kérsz még egy unicumot.

– Elmesélem, mi történt Bettivel… Tudod, Betti, ugye? – a részegek bizonytalan, homályos nézésével bámul valahová a bal füled mellé.
Hogyne tudnád. Bár valószínűleg akkor is bólintottál volna, ha nem tudnád.

– Szóval Betti, hát milyen csoda egy lány volt. A fekete haja és hozzá kék szeme, meg a puha, fehér bőre, nem tudom, milyen gének kavarták ki ezt, de imádtam. És az a bájos arca, kis kerek, benne a nagy, mosolygó szemek. Akkoriban, emlékszel, minden lány kurvás stílusban nyomult az egyetemen – bólintasz, bár neked a régész szakról más emlékeid vannak –, ő meg…
Elbizonytalanodik, a kezei a levegőbe kalimpálnak, mintha a kocsma áporodott, piaszagú levegőjéből akarná előrángatni a szavakat, szavakat, amiket mások hagytak itt, ugyanígy a pultnál, ugyanilyen nagy szomorúsággal.

– Szeretnivaló volt, érted. A csajok mind olyanok voltak, hogy szolikollekciók, meg hogy köldökvillantás, ribanctetkó. Rajta volt pár kiló plusz, de így volt kerek, mármint nem szó szerint, te bunkó, nem kell ezen röhögni – eszedbe se jutott, kínodban újabb unicumba menekülsz. Nem zavarja, folytatja.
– Imádtam, ahogy kinézett, meg azt is, ahogy… – elhallgat, újrakezdi. – Szóval jó volt vele a szex, meg az is, hogy élet, igazi hedonista csaj volt. Amíg el nem kezdődött a baj.
– Beteg lett? – percek óta csak ő beszélt, fura érzés megszólalnod.
– Beteg? Hát ha azt vesszük, végül is…
– Mondjad már. Iszik, drogozik? Vagy mi?

Nagy sóhaj.

– Teljesen kifordult önmagából. Kitalálta, hogy egy ígéretes, feltörekvő színésznek, egy leendő celebnek, szóval nekem nem lehet elhanyagolt, tohonya, trampli párja, mint ő. Fogyózni kezdett, mint egy megszállott. Motivációs könyveket vett, jött a jóga és a futás.

De a legdurvább, apám, komolyan: szerintem nincs az a diéta a rohadt nagy interneten, amit ki ne próbált volna. 90 napos, 17 napos, bio, paleo, vegán, léböjtös, tuti, hogy még fényevő is volt.

– Te hülye vagy, K. Ez a bajod? Hogy egészségesebben él? Miért nem kezdtél bele te is?
– Ja, az auracsíra-olajjal párolt salátalevél biztosan egészségesebb, mint a cigánypecsenye, de nem vagyok hülye. Tudod, száz évig élni, mocskos szarul, vagy ötvenig jól, hát érted.
Értetted.

– Oké, oké. De neki bejött?
– Ha úgy vesszük, igen. De… – elhallgatott, kétségbeesve nézett körül, mint aki felfedezi, hogy elfogyott a piája. Mondjuk pont ez is történt.
– De?
– Az, aki lefogyott, már nem ő volt. Azokkal a barátságos, puha redőkkel és zsírpárnákkal együtt az ő barátságos, puha természetét is elvesztette. Ahogy mentek le a kilók, úgy tűnt el ő is, a régi, kedves Betti. És most, hogy szálkás az izma, kemény a hasa, ő is szálkás lett és kemény.
– Mondjuk ezt akár meg is mondhatnád neki.

– Meg is mondtam. És megkaptam, hogy szar, szemét alak vagyok, nem támogatom, hogy ő megtalálja önmagát, hogy magával harmóniában élhessen. Meg hogy féltékeny barom vagyok, fel akarom hizlalni, hogy más férfi ne kívánja őt. Pedig nem is a test számít, hanem a lélek. Érted, mondja ezt azután, hogy totál más testben él, mint ahogy megszerettem.

Kicsit hallgattok. Végül te töröd meg a csended.

– Na jó. De mi a baj a nőkkel? – hallod saját hangodon, hogy már eléggé fakó a felesektől.

Rád néz, olyan elkeseredetten, mintha jégkockát dobtál volna a borospoharába.

– Hát nem érted? Nem akkor van baj velük, ha kövérek. Vagy soványak. Vagy magasak, alacsonyak, mindegy. Hanem ha nem szeretik magukat. Mert akkor te hiába szereted őket, ők elkezdenek megváltozni, és addig változnak, hogy a végére már nem ők lesznek.

Hirtelen elhallgat, te se tudsz megszólalni. Érzitek, nagy bölcsesség mondódott ki. A helyzet súlyához méltóan reagálsz, intesz a pultosnak. Majd újra és újra. Hogy aztán másnap reggel azt érezzétek, bárcsak ti sem ti lennétek a saját testeitekben.

Haász János

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.