Hogy lát egy adott helyzetet egy nő és egy férfi? Miket gondolnak, miken aggódnak?

Nagyon nem ugyanazon? Nos, nagyon nem ugyanazon.

Új sorozatunk mai témája a szakítás: Finy Petra és Haász János erről ír – női és férfi szemmel.

 

A nő és a szakítás

Pokoltangó

Belenézel a tükörbe, és erőt merítesz saját erőtlen vonásaidból. A foncsor mélyén szobák végtelenje nyílik egymásba, és mindegyik mélyén ott kuporogsz a sarokban, mint egy elhagyott kisgyerek. Talán nyüszítesz is, mert a kisgyerek arca, ahogy bámulsz az üveg ezüstös mélyére, egyre amorfabb lesz, és lassan egy rémisztő kutyapofához hasonlít. Igen, most már nyüszítesz is.

Olyan vagy, mint egy útszélre kirakott kutyakölyök, aki csak ijedten vonyít.

Azzal a különbséggel, hogy téged úgy raknak majd ki, hogy végig kell hallgatnod, valójában magadnak köszönheted az egészet: nem ugattad elég hangosan a betörőket, a szomszédokat viszont túlságosan is, büdös volt a leheleted, ellenben nem nyaltad arcon elégszer a gazdit. Szóval rossz kutya voltál.

Tudod, hogy ki fog dobni.

De azért szépen kisminkelsz, és gondosan lealapozod az arcod, főleg a szemed alatt, hogy ne látszódjanak a még el sem sírt könnyeid árkai. Tisztában vagy vele, hogy ott lesznek, így érdemes előre dolgozni.

A ruhád is rendben van, igazán pompás nőcske benyomását kelted, tényleg elégedett lehetsz magaddal, csak úgy ragyogsz. Egyáltalán nem úgy festesz, mint akit nemsokára kihajítanak a kukába, akár egy pőrére rágott almacsutkát.

Az utcára kilépve is azonnal feléd fordul mindenki, delejesen vonzod a tekinteteket, talán ez a zöld ruha az oka, ami túlságosan kiemeli a szemed zöldjét, hivalkodóan ragyog, mint egy-egy rossz helyre tűzött bross.

A férfiak hosszan a szemedbe néznek, tényleg lehet valami vonzó benned, alig bírod levakarni magadról a tekintetüket.
Kár, hogy úgy érzed magad, mint a marha, aki most indul el a vágóhídon. És tökéletesen tisztában van vele, mit terveznek vele. Mert annyira azért nem nagy marha, hogy ne tudja, épp a saját halálába sétál, ahogyan te is.

Lépkedsz hát egyenes háttal, ringó csípővel. Félelmetes büszkeséggel, ahogyan csak egy olyan nő tud, akit mindenki irigyel, pedig nyomorultabb bárkinél, mert a saját kivégzésére igyekszik.

Beszállsz a kocsiba, amikor leszakad az ég. Így fognak hullani a te könnyeid is, de csak otthon, határozod el. Ennyi luxus neked is jár, hogy nem sírsz a férfi előtt, aki kidob a fenébe, hanem felszeged az orrod, és újrarúzsozol.

Küzdeni a helyzet ellen felesleges, úgyis megteszi, neked még csak meg sem kell szólalnod. Az erő legfeljebb csak ahhoz kell, hogy amikor elkezdődik a tánc, ez a pokoli tánc, amit szakításnak hívnak, ne rogyjál össze a fájdalomtól.

Pokoli egy tangó a szakítás, őrült kénkövön táncolás, egy végtelen parázsjárás, melynél telemegy zsarátnokkal a szemed, szíved, tudatod.
Pokoli egy tangó a szakítás, akárki is teszi meg az első lépést, akárki tépi szét a köteléket az így-úgy összecsomózott, furcsán egymásba gabalyodott két ember között.
Pokoli egy tangó a szakítás, melynek ritmusa ott lüktet benned akkor is, ha már régen túl vagy azon, hogy kimondtad vagy hallottad: elhagylak.
Pokoli egy tangó a szakítás, amikor a térképet, amit a szerelemben a másik lelkéhez és testéhez kaptál, messzire hajítod a másikkal együtt.
Pokoli egy tangó a szakítás, melyben inkább esnél neki a másiknak tíz karommal, amiért ekkora fájdalmat okozott, mégis illedelmesen táncolsz vele a dal ritmusára, és mosolyogva megvárod a zeneszám végét.
Pokoli egy tangó a szakítás, amikor a kávéházi asztalt legszívesebben a fejére borítanád, sőt inkább darabokra törnéd, hogy a hasábjaival aztán begyújthass alá, hiszen egyik napról a másikra nem szerethetett ki belőled. Pedig igen. Mivel soha nem is szeretett igazán.

Kiszállsz a kocsiból, hagyod, hogy eláztasson az eső, direkt nem veszed elő az esernyőt.

A víz pont úgy csorog le az arcodon, mint amikor először csókolt meg.
Látod rajta, hogy erre gondol, amikor lehuppansz mellé.

Kihasználva a kívánás okozta pillanatnyi zavart, megszólalsz:
-Ne fáradj, majd én kipenderítem magam, nem kell megszólalnod, kiteszem én magamat. Tudod, nemsokára egyre több lesz az önvezető autó, íme, itt vagyok, az önkidobó barátnő. Az automata dolgoké a jövő.

Azzal otthagyod, és elindulsz az esőben.
A könnyeid egybefolynak az arcodon az esőcseppekkel.

-Dehát nem is akartam szakítani! – jön az sms ekkor, de nem biztos, hogy jól olvasod, mert alig látod a betűket, annyira a zuhog.

Finy Petra

 

A férfi és a szakítás

Szakítani fogsz, ez tuti

Nem akarod ezt a délutánt, ezt a kávézást. Annyiszor elképzelted már, hogy mi és hogyan lesz majd, mégis fáj – vagy pont azért fáj. Borotválkozás közben kétszer is megvágtad az állad, úgy remegett a kezed. Annyira, mint utoljára a házasságkötő teremben… nem is, mint az első válóperes tárgyaláson.

Mindig bénán szakítottál. Általában nem is te mondtad ki a végső szót, úgy navigáltad minden kapcsolatodat, hogy előbb-utóbb homokpadon kössön ki. Intimitási és kötődési problémáid vannak, mondta Timi, amikor, ahogy remélted, elhagyott. Hülye kis pöcs vagy, ezt meg Móni, hozzátéve, örül, hogy megszabadul tőled. Te is örültél, de nem mondtad meg. A hülye agyad nem bírt másra gondolni, mint hogy a Tímea- és a Mónika-nap egymás után vannak a naptárban, és hogy vajon milyen névnap lehet utánuk, hátha összejön egy gregorián mesterhármas (majdnem összejött, de ezt akkor még nem tudhattad, ahogy azt sem, hogy a május 6-i Ivett ugyanott fog majd szakítani veled, mint a 3-i Timi és a 4-i Móni).

„Tudod, a szakítás, az a kitüntetett pillanat, amikor a legszabadabbnak érzed magad, az olyan, mint amikor nagyon hosszú merülés után feljössz a víz felszínére, érzed, hogy süt a nap, érzed az édes levegőt, és azt, hogy élsz” – ezt Bencének magyaráztad a céges karácsonyi buliban, természetesen részegen.

Hozzátetted persze, hogy az ember viszont nem tud víz nélkül élni, így előbb-utóbb mindenki újra és újra alámerül. Ő csak bólogatott, a legfiatalabb srác a cégnél, és már két éve menyasszonya van, egyetemi kapcsolat, családi szoba a kollégiumban, szűnni nem akaró ütemes boldogság.

Rágyújtasz. Ritkán szoktál, de most, hogy az első fekvőrendőrön odavágtad az autó orrát, érzed, hogy a feszültség felnyomja a gyomrodat a torkodba, mint reflux a vörösbort. Inni lenne jó, de… Nincs de. Kiszállsz, bezárod (reggel majd egy mikuláscsomag vár, ez a rohadt utca már a kerület másik parkolózónája), veszel a nonstopban egy sört. A villamosig megiszod, az aluljáróban egy talponállóban unicum is van, a sör után küldöd.

Szakítani fogsz Diával, ez ténykérdés. Tuti. Faktum. Hányszor eldöntött, a fejedben hányszor lefutott kör ez már. Majdnem megmondtad, csak aznap mondtak fel neki – a hülye agyad játszott a gondolattal, hogy bedobd az „egy napon belül kétszer is” szöveget, de nem akartál kegyetlen lenni. Aztán majdnem akkor is, amikor sírva érkezett, hogy meghalt a szomszéd néni. Amikor épp aznap szerzett két jegyet egy darabra, amit évek óta látni akartál. Amikor az anyja, az utazásotok, a születésnapja… Mindig volt amikor.

Hamarabb érkezel a kávézóba, szerencséd van, épp elered, mikor belépsz. Egy rummal acélozod magad, míg bámulsz kifelé a kirakaton. Szinte az orrod előtt parkol le, bőrig ázik, mire az ajtóhoz ér. Tétován néztek egymásra egy pillanatig, majd elmosolyodik. Azért vannak az arcán mosolygödrök, szokta mondani, hogy elnyeljék a rosszkedvet. Elnyelik. Nagyot nyelsz. Nagyot nyel.

Semmitmondó mondatok közben kavargatjátok a kávékat, se cukor, se tej, se a tiédben, se az övében. Az álló időt próbáljátok felkavarni, odébb lökni az útból, engedje már át a közhelyek falán azt, amiért itt vagytok. Minden perccel egyre nehezebb, a szeme furcsán fátyolos, mintha sejtené. Képtelen leszel kimondani, azt érzed. Meg azt, hogy túl sokat jelent neked ez a lány, valamiért túl fontos talán, lehet, emiatt se tudtál vele szakítani eddig. Próbálsz erőt venni magadon. És akkor.

„Elhagylak. Sajnálom.”

Ha borospohár lenne a kezedben a kávéscsésze, már elrepedt volna. Az álló idő felkavarodott, a kávézó álmos zsongása eltűnt. Csak te vagy és ő és a két szó, ami megáll kettőtök között a levegőben. Nagy levegő, magyarázkodás.

„Nézd, én nem akartam ezt így. Úgy indultam el, hogy meg kell mondanom, de ahogy itt az előbb néztelek, amíg jöttem be… Meg ez az eső is. Hogy nem lehet az, hogy ilyen melodramatikusan. Meg szeretlek is, érted, fontos vagy. Csak nem úgy, hanem hogy…”

A szavak széthullanak, a szakítás utáni magyarázkodásnál nincs fölöslegesebb. Felállsz kínosan. Ő is, felveszi a kabátot, töredezettek a mozdulatai, mintha stroboszkóp villanó fényeiben látnád. Elindul, visszafordul.

„Nagyon esik. Kidobjalak valahol?”

Nem tudsz felelni. A hülye agyad megint. De nem mondod ki, amire gondolsz, benned dübörög, még akkor is, amikor értetlenkedve újabb és újabb unicumokat iszol a talponállóban. Hogy kösz, de ma már kidobtál egyszer, legyen elég ennyi egy napra.

Haász János