Így nem lehet élni

– Nem hiszem el, hogy még most is… Hogy most is képes voltál erre, megbámulni ennek a tehénnek a melleit!

Csilla szavai sisteregtek, a súlyos, háromrétegű bordó szalvétát apró galacsinná gyűrte az indulat. – Gyűlölöm, gyűlölöm, hogy képtelen vagy a nők szemébe nézni, gyűlölöm, ahogy olyan szemérmetlenül bámulod mindenki mellét…

– Hát azért nem mindenkiét… – próbálsz meg védekezni, de nyomban rájössz, hogy nem a legmegfelelőbb stratégiát választottad.
– Ó, hát persze, te egy igazi úr vagy – az összegyűrt szalvétát olyan svunggal dobja a tányérod közepébe, hogy a barnamártás az ingedre fröccsen. – Képes vagy bárkinek nem bámulni a mellét, ha az olyan pici, mint az enyém, hogy a dekoltázsa annyira szexi, mintha egy deszkát bámulnál.

– De hát ez, ez… Ez nem igaz, én nagyon szeretem a melleidet, és… És az egészet félreérted, kedvesem, nem…
– Te csak ne hívj engem kedvesemnek! Én hülye, hogy még majdnem adtam neked egy második esélyt… Egy barom vagy, aki semmibe nézi a nőket. Neked mi csak test vagyunk – a lány dühe egyik pillanatról a másikra csapott át szomorúságba, szipogni kezdett. Óvatosan megpróbáltad letörölni a foltot az ingedről, kihasználva az átmeneti nyugalmat, és magyarázni kezdtél, régen ezt nagyon szerette.

– Jó, nem hívlak kedvesemnek, ne haragudj. És hidd el, semmi bántó szándék nincs abban, hogy mi, férfiak néha-néha megnézzük egy-egy nő keblét. Nem is a mellét, csak a dekoltázsát, mindössze annyit a testéből, amit ő meg kíván mutatni nekünk, az egész világnak. Gondolj csak a nyakláncra! Mi más lenne a funkciója, mint felhívni a figyelmet, hé, férfiak, meg irigy nők, ide nézzetek, ezt kiabálja, ahogy lengedeznek. És ezek a pillantások, amiket tényleg csak olykor a dekoltázsokra vetünk, ezekben semmi zaklatás nincs, csak tisztelgés a női test esztétikuma előtt.

Csilla összehúzta a szemét. Nagyon szűkre össze tudta húzni, ez mindig félelemmel töltött el, amíg együtt voltatok.

– Istenem, de szánalmas vagy. Azt hiszed, mi, nők, tényleg így érezzük? Hogy az a dekoltázs mindenkinek szól, az egész nagyvilágnak, és nem csak annak, aki fontos nekünk? Annyi empátia sincs benned, mint abban a mártásfoltban az ingeden – válaszolni akarsz, de kezét elhúzza, mint egy karmester, nem hagy szóhoz jutni. – De tudod mit? Hát ezentúl minden női mellet bámulj csak meg nyugodtan. Tényleg mindet! Azt kívánom neked, hogy ne tudd elvenni a szemed a mellekről, ne csak az esztétikus dekoltázsokról, hanem a hatvanéves matrónák melleiről se, a szerinted kicsit se vonzó és szép nők melleiről se. Remélem, életed végéig ilyen nőkkel fogsz találkozni! Vedd úgy, hogy megátkoztalak, te majom!

Csilla az utolsó szavakat szinte már kiáltotta, majd felpattant az asztaltól, és mire magadhoz tértél, már ott sem volt az étteremben.

Hazafelé úton nem tudtad kiverni a fejedből a szavait. És mintha tényleg ott lapult volna az agyadban egy miniatűr, gonosz Csilla, irányítva a szemmozgató izmokat és a látóidegeket, tényleg minden női mellre odatévedt a tekinteted.

És mintha a sors összeesküdött volna ellened, a körúton, aztán a villamoson, mindenhol mélyen dekoltált ruhás vagy kigombolt ingű nők jöttek veled szemben, a Duna felől fújó meleg, bágyasztó szél rátapasztotta a ruhát a testekre. És egyetlen vonzó nő se volt köztük, szétfolyt testű és pillantású, részeg brit lánybúcsús lányok, férfias, kemény nézésű vasutasnők, egy kutyasétáltató idős asszony, hatalmas melleiről majd lefeszült a ruha, néhány turista, valami mediterrán nyelven beszélgettek, a nők láthatóan melltartó nélkül, két idősebb, csontsovány asszony, mélyen dekoltált estélyi ruhájuk alapján a közeli színházból jöhettek.

Egyetlen vonzó nőt se láttál közöttük, mégis, mintha működne az átok, képtelen voltál levenni a szemedet a mellekről, mindenhol melleket láttál, már izzadtál, szaladni akartál, fel a villamosra, lerogytál egy üres ülésre, “jegyeket, bérleteket”, hallottál egy reszelős hangot, míg a tárcádért nyúltál, felnéztél, hatalmas mellű idős nő állt fölötted, de a feje, a feje Csilla feje volt, “na, milyen érzés, na tetszenek az esztétika csodái?”, kérdezte Csilla feje, de az idős, reszelős hangon.

Felriadtál. Az ágyadban fekszel, forog veled a szoba, ágyneműd átizzadt. Sok volt a vörösbor, vagy túl nehéz a mártás, nem tudod. A konyhába mész egy pohár vízért. Már hajnalodik, a nap narancssárgára festi körfolyosós házatok szürke falait. Kinyitod az ablakot, és ahogy kinézel, a házmesterné épp előttetek mos fel, hatalmas melleit szinte kibuggyannak a ruhájából.

A gyomrod görcsbe rándul, és a telefonért nyúlsz. Beszélned kell Csillával. Így képtelenség élni.

Haász János

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük