34 vagyok. És már tudom, ki vagyok

Egyik nap azt kérdezted tőlem: tudom-e valójában, ki vagyok én.

Hangosan ugyan csak egy kurta igennel feleltem, de ezt le kell írnom, ki kell írnom magamból, mert ha leíratlan marad, talán sosem fogod megérteni, ki vagyok valójában.

Nem is, hogy ki, hanem hogy milyen.

Hát, ilyen.

Én vagyok az a lány, akinek azt mondtad egyszer a Deák téren ülve, a képét körbemutogatva, hogy ennél szebbet Michelangelo sem festhetett volna.

Mert ha mosolygok, tényleg kivirágzom, és a környezetem is. Viszont ha szomorú vagyok, a világ is azzá válik.

Kívülről befelé haladva eszem a kakaóscsigát, és a tejbegrízt is.

34 éves koromra megértettem, hogy a push-up melltartó semmivel sem jobb a simánál,

és kiléptem szinte az összes komfortzónámból.

És nem fájt.

Csak néha kicsit nehéz volt átlépni önmagamon.

Előző életemben sellő lehettem, mert a tenger és a víz látványa mindig feltölt és megnyugtat.

Mindig kisimítom magamon a takarót, de ez nem mánia, csupán szeretem ha valami sima. Mint ahogy a tücskök ciripelése is kedves számomra – ha őket hallom, mindig becsukom a szemem.

Mindig, mindent száztíz százalékon pörögve csinálok, és ha valamit elkezdek, azt akkor is befejezem és lezárom, ha nincs értelme.

Mert valamit vagy csinálok, vagy nem.

(Nagyon) röviden ilyen vagyok. De az igazi kérdés az:

KI VAGY TE?!

Eve

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.