Szeretem, ha őszinték velem az emberek. El is várom, hiszen én is az vagyok.

Bármit el lehet mondani, csak a megfelelő stílusban, én ezt tartom. És akkor nincs sértődés. Vagy ha mégis van, akkor az illető fél nem nagyon bírja a kritikát.

Pedig szerintem az építő kritika nagyon fontos, mert ezáltal tudunk fejlődni.

Sokan zokon veszik, duzzogni kezdenek, tiltakoznak, a másikat támadják, hogy nincs igaza.

De ha valaki őszintén mondja, segítő szándékkal,

akkor annak igenis helye van.

Sőt! Ha nem mondják meg, akkor attól nekünk jobb lesz? Szerintem nem. Akkor vagy toporgunk egy helyben, vagy továbbra sem a jó irányba haladunk.

Így történt velem is a minap, amikor egy kedves ismerősömtől egy írásom kapcsán ezt kaptam:

„Most őszinte leszek, és nagyon remélem, hogy nem bántódsz meg rajta, de az a véleményem, hogy te ennél a cikknél sokkal jobb vagy. Én téged abba a kategóriába sorollak, aki tud jót írni. Szóval én ezt most bóknak szántam, remélem annak veszed, és nem kritikának.”

Ezen bőven meg is sértődhettem volna, ha olyan lennék. De nem vagyok. És pont emiatt ezt válaszoltam neki:

„Abszolút megtisztelő, sőt… végre írhatok! A saját stílusomban és akár megosztó dolgokat! Köszönöm!”

És én a szavaitól, amik betaláltak, újra szárnyakra kaptam.

Juhééé, végre!

Megmondom őszintén, az utóbbi időben nem sok motivációm volt írni.

Szerintem mindenkinek van olyan periódus az életében, amikor nincs sok kedve bizonyos dolgokhoz, mert nem kap olyan visszacsatolást, ami előremozdítaná. És ha nincs visszajelzés a munkánkról, akkor az rosszul tud esni.

Mindenkinek, így nekem is szükségem van

pozitív megerősítésekre.

Én is adok másoknak, akár csak azzal, hogy megköszönöm a munkájukat.

A lépcsőházban a takarítónőnek vagy a bolti pénztárosnak, vagy a postásnak, aki hóban-fagyban-esőben-sárban is végzi a munkáját.

Vagy a BKV ellenőrnek mosolyogva jó napot kívánok. Ilyen vagyok, ezt hozom otthonról. Sokan bunkónak tartják őket, pedig ők is csak a munkájukat végzik. Persze, aki bliccelni akar, az tart tőlük. De én aztán nem lennék a helyükben, hogy álljak a metrólejáróban a huzatban órákig.

És higgyétek el, ha széles mosollyal köszönök, akkor a legtöbb esetben bármit felmutathatok nekik bérlet helyett, vagy ha kotorászok a táskámban, hogy megtaláljam, a legtöbbször mondják, hogy „hagyja csak, kisasszony…”. Szóval akkor működik vagy sem a pozitív megerősítés?!

Az engem ért kritika kapcsán ismét eszembe jutott az az idézet, amit még az egyetemen hallottam. Virginia Satirtól, a híres pszichoterapeutától származik, akitől érdemes tanulni:

,,Látni és hallani azt, ami bennem van – és nem azt, aminek lennie kellene. 

Elmondani azt, amit érzek és gondolok – és nem azt, amit mondanom kellene. 

Érezni azt, amit érzek – és nem azt, amit éreznem kellene. 

Kérni azt, amire szükségem van – és nem várni, várni, várni, amíg engedélyt kapok.

Merni, hogy azt tegyem, amit szeretek – ahelyett, hogy mindig a biztosat választanám.”

 

Te mit választasz? Megmondod a barátaidnak, családtagjaidnak, kollégáidnak a véleményed? Meg mersz fogalmazni kritikát? Annak ellenére, hogy benne van a pakliban, hogy esetleg soha többé nem áll szóba veled?

Mersz kérni? Vagy várod, hogy kitalálják a gondolatod? Akkor rossz hírem van: senki sem gondolatolvasó…

Mersz kockáztatni? Azt csinálni, amit szeretsz? Vagy biztonsági játékosként ülsz az unalmas életedben? Amiről panaszkodsz is gyakran, hogy mennyire nincs benne semmi, mégsem teszel ellene…Utálod a munkád, de nem mersz váltani. Utálod azt, ahogy élsz, mégis inkább a kényelmes rosszat választod? Benne vagy egy szar kapcsolatban, de inkább maradsz vele, mert félsz attól, hogy egyedül maradsz?

Hát akkor én azt mondom, merj bátor lenni!

És azt nézni, hogy NEKED mi a jó… Mert ne feledd:

ez az egy életünk van!

Legalábbis, amire emlékszünk…

Tomkó Bori