Sosem gondoltam volna, hogy megtalálom azt, akinek még a legbosszantóbb tulajdonságaiba is beleszeretek. Volt, mikor azt hittem, na igen, ez az. Azt hittem, én már tudom, mit akarok. Vagy talán kit.

Elhitettem magammal, hogy a nagy csalódások után én aztán már tényleg csak tudom, hogy mit akarok. Illetve mit nem akarok. Bár inkább csak ezt tudtam.

Aztán mégis valahogy hagytam magam elveszni. Hagytam, hogy más döntse el, mi való nekem és mi nem. Hagytam, hogy az érzéseim felől más hozzon döntést. Hagytam, hogy megalázva érezzem magam és hagytam, hogy ennek az egésznek az önbecsülésem lássa kárát.

Nem volt biztonság. Csak egy érzés, hogy vége lesz.

Az egyetlen kérdés, mikor. Ugyanazt tettem, amit már előtte. Hallgattam. Elhitettem magammal a sokat hallott mondatot… Én tehetek róla, örüljek, hogy ez adatott.

De aztán vége lett.

És mikor végre tisztultak a gondolataim, rájöttem…. Nem velem volt a baj. És nem is vele. Azért éreztem rosszul magam, mert hagytam, hogy ezt éreztesse. Az elején lángoltunk. És hagytam, hogy elvakítson a mértéktelen és olykor már túlzó rajongás. De amilyen hirtelen jött, úgy ment is.

Viszont őszintén hálás vagyok neki. Mert ha nem így viselkedik, talán sosem lépek túl rajta. Talán nem tisztul ki a fejem ilyen szélsebesen. Talán nem vagyok olyan távolságtartó. Eszembe jut, mikor azt mondtam, hogy tapasztalatszerzésnek ez az egész nagyon is jó volt. És ő felcsattant, hogy csak ennyi volt?! Hát őszinte leszek, amit az egója sosem viselt jól…. Igen, az volt.

Sokszor bántott, sokszor éreztem magam miatta egy méltatlan, nem szerethető embernek. Amilyen magasra emelt, olyan mélyre lökött. De ez nem egy ex-szapulós történet. Voltak bizony jó pillanatok is. És hálás vagyok.

Hálás, mert ennek köszönhetően ismertem meg őt, aki ma már férjem.

Ő az, aki elfogadja a múltam, így azt is, hogy volt előtte más is. Mindenben támogat. Ő nem vár tőlem többet, mint amit ő belead. Ő néhány plusz kilóval, a nyűgös és kócos napjaimon is szeret. Ő nem csak a vidám, de a szomorú oldalam is szereti. Ő nem féltékeny mindenre és mindenkire, megérti és elhiszi, ha azt mondom, hogy nincs oka rá.

Nem fél kimutatni, hogy velem képzeli a jövőjét. Neki nem csak egy szép baba vagyok a polcon, amit mutogatni jó, akire büszke lehetek, de leporolni és játszani vele, már nincs kedve. Ha elérzékenyülök, mosolyog és néha elolvad, nem mérges rám, hogy már megint miért. Nincs félelem, hogy lehetünk-e őszinték. Nincs tabu.

Nincsenek egyoldalú áldozatok, miközben a másik fél, még piedesztálra is emeli magát (teszem hozzá, a semmiért). Nem korlátozzuk egymást szerelemre hivatkozva, még sincs mitől tartanunk. Ő értékel mindent, amit teszek. És azt is, amit nem. Igaz ehhez már az ő múltja is kellett, de az majd egy másik sztori.

Egyszerűen tudom, hogy neki én vagyok a minden. És tudjátok mit? Nekem is ő.

Babó

(kezdőkép: pixabay)