A csend ereje

Már a lépései is árulkodtak.

Igen, már azokból tudtam, hogy súlyt cipel a vállán, valami nincs rendben. Aztán, ahogy az ajtón belépett, radarjaim még tovább jeleztek…

Így hát a szótlan ölelést magam is

szótlanul viszonoztam.

A parányi lakásban nehéz a gondokat kikerülni, és még annál is nehezebb mindezekre szótlanul reagálni.

Tudtam, hogy most minden kérdés, minden szó csak olaj lenne a tűzre – így hát láthatatlanná válva igyekeztem minden szeretetemmel ott lenni mellette.

Nem szóltam, mikor a százezer csatorna sem volt megfelelő… Tudtam, a feszültség levezetését most ez is enyhítheti.

Nem szóltam akkor sem, mikor alig evett. Nem mondtam, pedig szívesen tettem volna: munka után még gyorsan bevásároltam, siettem a főzéssel, tudtam hogy jössz, és hogy ezt mennyire szereted…!

Csendben mosogattam, ő közben, zuhanyozás után tétován rám pillantva, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit…

Aztán mégsem tette.

Távirányítóval a kézben elfoglalta ,,helyét” az ágy bal oldalán. Nem állandó hely ez, inkább csak egy levendulaillatú kuckó.

Egy menedék, ahol két nem együtt élő, de egymáshoz tartozó ember, a jelen Nője és Férfija

meg tudja állítani a pillanatot úgy, hogy a hétköznapok szürkeségét, nehézségeit

elviselhetőbbé tegye.

Bekuckóztam hát én is, csendben, szinte láthatatlanul…

A kezei azonban megláttak, karját körém fonta, így szenderedtem el.

Néha-néha felriadtam, félálomban érzékelve a csatornaváltásokat – aztán, egyszer csak a csöndre ébredtem fel, s egy nagyon halk suttogásra, mely fülemnek (de még inkább szívemnek) mennyei zene volt:

– Köszönöm, hogy vagy nekem!

Nem szóltam semmit, úgy tettem, mintha aludnék… De a szívem mosolygott.

A csend ereje engem igazolt. 

 

(P-nek ajánlva)

Edit

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.