A fák mögött rejtőzködő kis hegyi tóra leltem

Egyik kedvenc erdei sétámon találtam egy tavat. Ez idáig nem vettem észre, figyelmetlenül, mert nem esett útba, nem is találhattam volna meg, csak így, hogy a nap rásütött, különben elrejtőzött a világ elől.

Sosem láttam még csodás fás-lejtős partját. Félrehajtottam az ágakat az utamból és gyönyörködtem, amint a tiszta napfény megcsillant a tó tükrén.

Csodálatosan vonzónak láttam, éreztem, közelebb kell mennem, még akkor is, ha letérek a szokásos útvonalamról. Ahogyan közelítettem, egyre több pazar részletet fedeztem fel körülötte. Mintha számított volna érkezésemre, barátságos, lankás tópart várt, vízbe hajló ágakkal és hatalmas, lapos, napsütötte sziklákkal. Kíváncsian megérintettem a víz sima felületét, ami kellemesen hűs és simogatóan hívogató volt.

Először csak óvatosan, félve lépdeltem befelé, a kavicsos tófeneket érzékelve meztelen talpammal. Aztán egyre bátrabban, hirtelen azonban elfogyott a talaj, így úszva folytattam utamat egyre beljebb és bele-belemerültem a fejemmel is a lágyan ringatózó tófelszín alá, újabb és újabb vízi csodákat fedezve fel.

Ahogyan közelítettem a túlparthoz, a szemközti barátságos sziklák egyszerre fenyegetőnek tűntek, és görcsbe rándult a gyomrom. Ideje kiúsznom a partra. Már nem tudtam csak a csodákra figyelni, de ahogyan távolodtam a szigorú szikláktól, úgy lélegeztem fel. A sekélyesben leültem, és elszorult szívvel tekintettem végig ezen a csodálatos tavon.

Sosem merülhetek a mélyére, sosem ismerhetem meg partjának minden kis szegletét, nem lesz sosem az én kis tavam. Ahogyan ültem, éreztem, megszakad a szívem, és egy darabja ott marad a tóban, annak mélyére süllyedve, és én már sosem találom meg, sosem kapom vissza.

Vérző szívvel távolodtam a parttól, a biztonságos, kényelmes, hívogató szikláktól, a szeretett, simogató víztől.

Horváth Emese

(kezdőkép: Pixabay)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük