Elmúlt a szenteste.

Vége a ragyogásnak, a várakozásnak, az ajándékozásnak – s jön a szilveszter, de annak még előtte vagyunk, pár nappal.

Ez az egyetlen, olyan időszaka az évnek, amikor

(talán csak a nyári nyaralások kivételével, akinek megadatik)

őszintén fogalmunk sincs arról, hogy milyen nap is van ma.

Áll a fa, az ajándékok kibontva, talán már a rokonlátogatásnak is vége: gazdagabbak lettünk jó pár élménnyel, meglepetéssel, találkozással és sok esetben veszekedéssel vagy megbántással.

És ez az, amiről

senki nem beszél.

Hogy ezek a napok, a szenteste után nem csak a süteményekről, az ajándékozásról, a pihenésről és a rég nem látott emberekkel való találkozásokról szólnak.

Hanem arról is, hogy ilyenkor sokszor adunk és kapunk sebeket is.

Mert, ha valaki év közben nem az életünk része, annak lehet, hogy oka van.

Ha valakivel csak ilyenkor, karácsonykor találkozunk pár órára, annak lehet, hogy nem csak az áthidalhatatlan fizikai távolság az oka…

És akkor jön a sok-sok csalódás.

A ragyogó fa és a zizegő csomagolópapír bűvkörében

ott állunk, és nem értjük, hogy miért bánt ez a másik ember

engem?

Miért van az, hogy bájos mosolyokba csomagolva sértéseket cserélünk? A szeretet ünnepén…

Talán nem is baj, hogy jön az új év. Jól van ez kitalálva.

Nagy szeretet, nagy bánatok után van igazán ideje a számvetésnek és az újrakezdésnek. Ez az egyetlen ünnep, amely után oly sokan megtépázva, fáradtan, elejtett megjegyzéseken rágódva nézzük otthon, este a fát…

Szerencsések azok,

akiknek ilyenkor több, sokkal több jó jut, mint rossz.

Akik az elmúlt napokban annyi valódi, őszinte, szeretetteli emléket kaptak valódi szeretteiktől, melyekkel felvértezve képesek könnyedén átlépni a fájó részleteken.

A sok visszafojtott indulat és keveredő jó és rossz után pedig pár nap múlva jöhet az utolsó, kiengedős ereszd el a hajam – s az új évvel mindenkinek jár az új, tiszta, hófehér lap.

Jól van ez így.

(kezdőkép: Unsplash)