A háromszög csúcsának lenni nem kényszer. Egy döntés. Kortól, nemtől, társadalmi rangtól és vallási hovatartozástól függetlenül, egyszerre csak azt veheted észre, hogy az vagy.
Ez egy létforma, ahogy valaki vagy képes élni, vagy nem. Egyeseknek kimondottan ez a sorsuk.
A háromszög csúcsának lenni olyan, mint Télapónak lenni.
Csak bizonyos alkalmakkor van szükség rá, olyankor foglalkoznak vele, dédelgetik, körülrajongják, ezért nélkülözhetetlennek érzi magát. Aztán elfelejtik. A következő alkalomig.
A háromszög csúcsa mindig függ valamitől.
Általában a másik két szögtől, de leginkább az egyiktől. Egy telefonhívástól, egy időponttól, egy földrajzi távolságtól.
Ha a háromszög csúcsa vagy, nincsenek jogaid, csak kötelességeid.
Például köteles vagy tudnod, hol a helyed. Figyelem! Ez nagyon fontos! A háromszög csúcsa ugyanis néha hajlamos azt képzelni, hogy máshol helyezkedik el a háromszögben. Esetleg közelebb az egyik szöghöz. Talán az a szög csak eltájolta magát, és rossz csúcsban kötött ki, de majd hamarosan észreveszi tévedését, és akkor majd rendbe jön minden.
Hát, nem. Azok a szögek nagyon is jól ismerik az útirányt. Nem tévednek el. Ezt jobb, ha tudod.
A háromszög csúcsa néha elmereng, hogy épp mit csinálhat a másik két szög.
Ebben az esetben a „tudás hatalom” egy értékét vesztett, elferdített frázissá lesz.
A tudatlanság áldás. Igen. Az. Ez az áldás ott ül majd mellette az autóban, mögötte áll a sorban, az áruházban, fogja a sorszámát a bankban, amikor neki van alkalma merengeni. Esténként, amikor fogmosás közben végighullámzik rajta egy megmagyarázhatatlan, nyugtalanító, rossz érzés, hogy valami nem stimmel, esetleg elfelejtett valamit? Vagy épp most jutott eszébe? – majd odalép hozzá, megsimogatja a haját, a vállára vonja a fejét, és ringatja egy kicsit. Bekíséri a hálószobába, betakargatja, gyengéden lecsukja a szemét, talán még dúdol is, amíg el nem alszik.
A háromszög csúcsa – miközben vár a következő telefonhívásra, vagy időpontra – gondolkodik.
Azon gondolkodik, vajon hol rontotta el, hogyan került ebbe a geometriai alakzatba, esetleg miért.
Néha amikor a telefonhívás várat magára, a legbelső, még életképes énje fellázad. Borzasztó haragra gerjed, villámokat szór, ordítozik, tányérokat tör, csapkodja az ajtókat, és közben szónoklatot intéz az őt csapdában tartó, külső burokhoz. Hogy lehetsz ekkora hülye? Mire jó ez? Miért vagy ennyire gyenge? Komolyan azt képzeled, hogy bármi jó is kisülhet ebből?
Ez megy egy óráig, aztán hangja halkulni kezd.
Ilyenkor a háromszög csúcsa kihúzza magát, vesz egy nagy levegőt, lassan kifújja.
Felnéz, megkéri a feje fölött lebegő szürke felhőket, fáradjanak kissé odébb, hogy az a napsugár, ami hamarosan érkezni fog, átférjen majd köztük. Rágyújt egy cigarettára, a szája sarkában már ott bujkál egy félmosoly. Hát persze. Mégis mit képzeltél? Tényleg azt hitted, hogy szükséged van erre? Te bolond! Gyerünk, állj fel, indulás! El ebből a helyzetből!
És ekkor megcsörren a telefon…
A cigarettát tartó keze megáll a levegőben. A háromszög csúcsa ismét felnéz, és látja, hogy az eleddig udvariasan oldalazó szürke felhők, most hangosan röhögve, egymás vállát csapkodva tömörülnek ismét össze, mint a futballmeccsre tartó szurkolók. Talán még néhány sört is kibontanak csak a hangulat kedvéért, de ez lentről nem látszik rendesen.
A háromszög csúcsa máris érzi azt az ismerős, kellemesen borzongató remegést gyomortájon, ami elvonja a figyelmét a már-már randalírozó felhőkről. Pulzusa felgyorsul, pupillája kitágul. Felveszi a telefont, beleszól.
A legelső alkalommal, amikor a beszélgetés közben elmosolyodik, és a tenyerét emelkedő-süllyedő mellkasára helyezi, a legbelső, még életképes énje követ köt a nyakába, utoljára visszapillant a válla felett, és a folyóba ugrik. Elkapja egy örvény, és lehúzza a mélybe…
A háromszög csúcsa lekicsinylően néz a legbelső, még életképes én után, talán gonoszul még integet is neki, no lám, végre eltűnt a vészmadár, honnan tudná ő, hogy mi kell, mi a jó, ő csak egy józan, logikus, racionális gondolkodású én, púp a háton, beszél össze-vissza, tűnés, tűnés, tele van már vele a padlás.
A háromszög csúcsa még ott szorongatja a telefont a kezében, de már számolja vissza a perceket, a szeme diadalittasan csillog: lám, lám, mégis csak nekem lett igazam.
Lesimítja a haját, megigazítja a ruháját, ellenőrzi magát a tükörben.
Nézi az órát a falon, de az eltűnt. Valami furcsa sötétség borul a helyiségre, mintha az az őszi fajta, nyúlós, szürke köd borítana el mindent. Mosolyogva próbálja elhessegetni kezével ezt a rondaságot, menj már, mit akarsz, nem látok tőled! De a szürke fátyol egyre sűrűbb lesz, rátapad a bőrére nyálkásan, ragacsosan, aztán elkezd felfelé kúszni a combján, átfonja a derekát, körültekeredik a mellkasán, végül célhoz ér. Beköltözik a lelkébe.
A háromszög csúcsa megtörli a szemét, mert fátyolosan lát, elindul a tükör felé, de valamiért nehezen mozog, pedig meg akarta nézni a mosolyát, mert az arcizmai olyan furcsán merevek lettek. De hát mi történik? Hiszen ő annyira boldog! Nagyon jól érzi magát! Mindjárt itt lesz! Hiszen erre várt már mióta! Tényleg, megint mióta is? Jaj, mindegy, kopognak!
A háromszög csúcsa kinyitja az ajtót, és boldogan ugrik a másik nyakába. Hát, itt van végre!
A másik lehajol, megcsókolja, végigsimítja a hátát, a karját, lesöpri róla a szürke ködöt, lecsitítja a lelkében háborgó vihart. Az ölébe veszi, és elindul vele a hálószoba felé.
Közben lopva az órára néz a falon. Mert Ő látja.
A háromszög csúcsának lenni nem jó. Ez tény. De egyeseknek sajnos ez a sorsuk.
Zs
(kezdőkép: Unsplash)
