A kezed…

Megfogta az enyémet, és én nagyon boldog voltam.

Akkor, ott arra gondoltam, hogy nem véletlenül ver hevesebben a szívem.

Talán lesz folytatás…

Lesz egy kéz, amelyre rábízhatom az enyémet.

Egy kéz, melynek én is enyhet adhatok.

Így sétáltunk először. Beszéltünk, hallgattunk… Kéz a kézben andalogtunk.

A fáradt, dolgos férfikéz érintése nyugalmat adott.

A séta végén már csillagos volt az ég, elköszöntünk, s a kezed egy alig érezhető mozdulattal – szavakkal nem ígérve semmit – az arcomnak is simogatást adott.

Vajon megállt-e a kezed néha a kemény munka közben,

érezte-e az én kezem melegét?

Nem kérdeztem, de talán így lehetett…

További, kézen fogós séták sora volt erre a bizonyíték.

A kezed új életet adott nekem.

Simogatásaid enyhülést nyújtottak, ölelésed mennyekbe emelt… Kezeink szoros összefonódása azt kívánta, bárcsak állna meg a pillanat.

Amikor a kezed a kilincset fogta, a szívem mindig összeszorult, tartózkodó, tétova intésed bizonytalanságba sodort.

Ma már tudom, bár egymás kezét elengedtük ugyan,

hogy a kezem jó helyen volt a kezedben…

Szerettél te is a magad módján… S történhet bármi, mindig érezni fogom, amit a te kezed adott nekem.

Edit

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.