A lány, akit tárgyként kezeltek és hagyta magát

Csípett az őszi este, szorosabbra kellett húzni a kabátot.

Nem akarta feltenni a nyilvánvaló kérdést. Miért ő? Miért fontosabb, mint bárki más? Válaszok tömkelege következett. Mindegyik a szépséget, a tisztaságot, hasznosságot, nagyságot, egy magasabb célt sugallt. Egy sem volt közöttük, aminek értelme lett volna.

Kopogott a magassarkú a macskakövön. Hívhatott volna taxit is, de a sétával próbálta késleltetni, ami rá várt.

Hitt abban, hogy tárgyként kell kezelnie magát, rejtőzködni és csak akkor visszatérni az emberek világába, ha az már biztonságos. Mégis újabb kérdések cikáztak a fejében. Inkább kulcs lenne egy olyan helyhez, ahol megmenekülne, vagy inkább olyan fegyver, ami elpusztítja azt a helyet, ahova igyekszik? A kérdéseire a következő választ adta: inkább valódi lány lenne, aki azelőtt volt.

Megállt a kaputelefon előtt, és egy mély lélegzetvétel után felcsöngetett. Az ajtó kinyílt, ő pedig a csigalépcsőkön felsétált a második emeleti lakásba.

Tudta, hogy pusztán egy tárgy a férfi számára.

De értékes tárgy. Mint mondjuk az igazgyöngy. A nő ezzel szemben csak a kagylónak érezte magát. A kagyló haláltusája a gyöngy.

Az ajtó nyitva volt. Belépve jólesett a szoba melege. Kibújt a kabátjából, de a fekete selyemruha alatt még mindig borzongott. Sápadt bőre volt és természetes szépségét tűzvörössel túlrajzolt ajkával hangsúlyozta. Mint egy vércsepp a havon.

Megjelent a férfi mohón, buja vággyal, vetkőztette, felfalta a nőt. Kezei úgy szorították a nő nyakát, mintha kiscica lenne, akit egy vödör víz felett lóbál, de nincs rá engedélye, hogy bele is fojtsa abba. Csak játszik vele, majd amikor megunta, félredobja. Pár bankjegy kíséretében.

A nő csak mantrázta magában: nem ismersz fájdalmat, a szenvedésed sem valóságos. És a küzdelmeid? Alig valamivel igazabbak, mint te magad. Úgy védd magad, hogy nem érzel semmit, és ha feltétlenül kell valamit érezned, ne ítéld magad bukásra azzal, hogy ki is mutatod.

Felöltözött. Egy selyemsálat vett elő a táskájából, a nyakára tekerte, hogy elfedje a férfi okozta nyomokat. A tükörben még egy utolsót igazított a külsején. A férfihoz vágta volna a fejében kavargó szavakat, de csak a tükörképének suttogta: tompa, elfelezett lénnyé alacsonyítasz, aki örökké fog élni, aki a semmit, a seholt, a semmiérzést keresi, hogy begyógyítsa a fájdalmát.

Hazaérve betekerte magát egy hatalmas, puha takaróba és az ágy sarkába kucorodott. Valakinek reményt kell szerezni, ami a túléléshez kell. Reményt, ami most erősebb lett, miközben ő egyre gyengült, ahogy a férfi belőle táplálkozott.

A lakótársa leült az ágy szélére. Ha jellemeznie kéne őt, azt mondaná, hogy nem tesz jót, ha valaki mindig úgy jár-kel, hogy már a következő katasztrófa jár a fejében. Végtelenül optimista volt.

Tisztelettel hallgatta a mondandóját, de annyira nem érdekelte, hogy meg is mozduljon. Túl jó volt ott bent a takaróban. Akár belegömbölyödni egy régvolt nyárba. Arra gondolt, talán boldogság nincs ebben a pihe-puha csomóban, de remény van, ami a boldogság bőrét öltheti magára, még ha csak egy kis időre is.

A lakótársa, a barátja, minden merészségével és sebezhetőségével együtt az álmai tartópillére volt. Olyan ember, aki meg tudja szelídíteni, csökkenteni a fájdalmat és még a szomorúság is a tenyeréből eszik. Tudta, hogy egész életében szüksége lesz rá.

Ha létezett pillanat, amelyben minden eldőlt, akkor azt hiszi, ez a pillanat volt az.

Átutazónak érezte magát a jelenlegi életében és nem tudta, hogy milyen bűnökért vezekel, de már tudta, hogy merre utazzon tovább.

Kirizs Kornélia

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük