A múlt fogságában ragadva élni egyenlő az öngyilkossággal

Az ember hajlamos beleragadni a múlt fogságába, és bár látja a fényt, mégis olyan megszokottá vált a jól belakott sötétség bugyra.

Előszeretettel agonizálunk azon, hogy mi volt tavaly nyáron azzal a fiúval, akinek tudod… jó voltál erre-arra, vitt ide-oda, mondott mézeset is meg mázosat is, leígérte a csillagokat, hogy cserébe te simogasd a már amúgy is óriásira nőtt egóját, majd a végén eldob, mint te ablaktörlés után a papírtörlőt.

Előszeretettel ragadunk bele olyan helyzetbe, amikor átjár minket a szabadság önkényes szele, és olyan lágyan simogatja bőrünket, hogy úgy érezzük, egy egész életet leélnénk így, mindenféle kötöttség nélkül, mindenféle felelősség nélkül, mindenféle döntéshozatal nélkül és elmegyünk olyan emberek mellett is, akik talán kivezetnének a fénybe, és nem vennél még egy párnát a sötétségbe.

Előszeretettel áldozzuk fel magunkat valakiért, csak azért mert azt gondoljuk, majd megváltozik. Te az idődet, energiádat, magadat feláldozva beleállsz vele egy kapcsolatba, amiben annyira elfogysz, hogy ő mindig ő marad, de Te már sosem leszel az, aki az elején voltál. Csak nézed magad reggelente a tükörben, de nem is érted, ki néz vissza rád.

Lehetne ezt ragozni, és túlragozni, reggelig tudnék példálózni, mennyi mindent csinál az ember egy jobb jövő reményében.

Mennyiszer nem adjuk fel, mennyiszer megalkuszunk és mennyiszer megrogyunk benne.

Előszeretettel kiintegetünk a szarkupac tetejéről, csakhogy más is lássa, hogy valami nem tuti, de csak ülünk ott kiskirályosan vagy épp kiskirálylányosan, és tudjuk, hogy lépni kell, de az mindig annyira nehéz. Mintha ólomból lennének a lábaink. És könnyebb szenvednünk kicsit még, mert az nem baj, hogy Te belehalsz az áldozatiságodba, a lényeg hogy a másikat ne bántsd ugyebár?!

Én 2 évig dühös voltam, mindenkire, mindenre, de legfőképp magamra. Az elvakultságomért, a rózsaszín fájó ködért, ami nagyon szépen tud feketén is csillogni. Dühös voltam a hangulatváltozásaimért, a cselekedeteimért, és néha azon kaptam magam a tükörbe nézve, hogy tényleg megbolondultam.

Ma már hálás vagyok, mert megtanultam, hogy minden helyzetben magamat nézzem,

megtanultam, hogy nem áldozhatom fel magam csak azért, hogy más boldog legyen,

és megtanultam, hogy nem önzőség úgy élnem, ahogy igazán megérdemlem.

Boldogan.

Musa Dóra

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük