A múltba soha nem tudunk visszatérni!

Csak a képzeleteinkkel és az ábrándjainkkal osonhatunk hátrafelé pillanatokra. De csalókák ezek a pillanatok, mert csak azt ragadjuk ki, ami nekünk a legfontosabb és persze azt, ami a legszebb volt.

Megtévesztenek minket ezek a visszalopakodó ábrándok, mert a ködös idő eltakarja a hiányt és az apró ürességeket.

A bánat és a szomorúság fekete foltjai is elhalványultak már, mint ahogy a megfásult barna emlékek is az idővel elkorhadtak. A szabadság zöld érzései magasan messzire szálltak, a tiszta kék emlékeket pedig beitta a jelen rögös talaja.

Csak a pirosra emlékezünk – mert akkor voltunk boldogok – a vörösen izzó érzésekre és azok forró fényére.

A vörösre, ami világított, melegített, perzselt és égetett minket! A forróságra, ami megolvasztotta szívünket és cseppfolyóssá tett mindent, amit még bennünk talált. És a tűzre, amely felemelte a lelkünket olyan magasságokig, ahová még sosem merészkedtünk és ahol a vággyal átitatott, ránk sütött csókok az egész testünket vörösre pirította…

Nem filmszerű az emlék, csak bevillanó képek maradtak. Mint az elalvó kandalló tüzénél, ahogy utolsót fel-felvillannak még a haldokló lángok. 

De azok a képek nem igaziak, mert visszafelé soha nem látunk élesen.

Az csak káprázat, s ezek a vörösen izzó emlékképek elhomályosítanak minket, mint amikor belenézünk a pirosló lemenő napba. Először szúr és könnyes lesz a szemünk, de otthagyjuk még egy kicsit a tekintetünk. Aztán már hiába nézünk jobbra-balra, nem látunk élesen semmit. Mindenhol csak a vörös fényt látjuk. Viszi tovább magával a szemünk. Viszi egészen addig, amíg a jelen valósága vissza nem tompítja látomásainkat.

Mégis hiába fáj, újra meg újra belenézünk emlékeink vörös napsugarába, és újra meg újra emlékezünk, mert nem akarjuk látni az előttünk lévő szürke valóságot, vagy egyszerűen csak azért, mert olyan jól esik az emlékezés.

Urbán Mara

(kezdőkép: unspalsh)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük