A nagy szerelem mindig nagy szerelem marad

A nagy szerelem mindig nagy szerelem marad, akkor is, ha véget ér.

Neheztelhettek egymásra, vagy büszkék lehettek rá, milyen nagyszerű ember válik napról napra a másikból.

Hiányozhatnak az „együtt” pillanatok, vagy elraktározhatjátok a szívetekben, hogy bár csak egy fejezet volt, nem mindenkivel történik meg hasonló.

Az életben nem mindig tudjuk, kik is vagyunk valójában, mire vágyunk, vagy hova sodorhat az élet. Minden változik és mi meg kell feleljük az önmagunk és a társadalom által felállított elvárásoknak.

Néha egyszerűen máshogy alakul, mint ahogy elterveztük.

A nagy szerelem néha nem akkor jön, amikor készen állunk megélni azt.

Túl sokat várunk, túl keveset adunk, nem tudjuk még egymást eléggé támogatni, de közben mindent érzünk egyszerre, és agyonnyom a megfelelés, az erőlködés, a „nem vagyok elég jó” terhe.

Pedig nincs is ilyen, hogy elég jó. Mind mások vagyunk, más elvárásokkal, vágyakkal és néha túl sok, vagy épp túl kevés amit adunk: ez a tökéletlenség velejárója.

Mit is takar a nagy szerelem? Mitől lesz nagy? Együttéléstől, teljességtől, a szenvedélytől vagy attól, hogy tűzön vízen keresztülmész a másikért?

Talán ez így együtt, bár esetemben ez 3 különböző embert takar. Hol tűz volt, nem volt kitartás, se teljesség.

Hol kitartás, ott talán pont a szenvedély hiányzott, hiába volt teljes, és innen már mondanom se kell, mennyire üres volt az, amiben sokan elképzelik az életüket teljességben, közös lakásban, együtt.

Úgy gondoltam, azt választom „nagy szerelemnek”, amiben a legboldogabb voltam. A legboldogabb, bár rövid ideig, de életemben nem éreztem olyan szenvedélyt, odaadást és szerelmet, mint akkor.

Egy pillanatra talán el is hittem, hogy örökké fog tartani, de a szenvedély hevességbe és harcba csapott át, miközben szépen lassan elveszítette az igazán egymást szenvedélyesen imádó oldalát.

Elmúlt, talán már nem is gondolok szívesen rá,

de ha ez volt a nagy szerelem, miért múlt el?

Nem az örökké tette felejthetetlenné, hanem az érzés, ami benne volt. Ami nem lesz többé és a személy, aki nem lesz többé, akihez nem lesz hasonló, akivel nem szeretkezel úgy soha többé, akire nem nézel fel annyira soha többé, és akivel nem táncolsz, csókolózol, játszol vagy veszekszel hasonlóan már.

A mulandóság alkotta különlegessé és a személy, akihez foghatóval nem találkozol többé, és talán nem is szeretnél.

Egy érzés, egy tapasztalat, egy emlék, ami boldoggá tesz, hogy megélhetted – de a sötét oldala elrettent attól, hogy hasonlót keress. A boldog pillanatok hiánya és a rossz dolgoktól való szabadulás megkönnyebbülése váltakozik, melyeket egybegyúrva annyit mondhatok: büszke vagyok, hogy megélhettem.

Egy csoda volt a maga módján, és nem bűn örökre szeretni azt,

aki ezt megadta, még ha el is múlt a szerelem.

Hibákat sorolni, a rosszra emlékezni, vagy felejteni felesleges.

Így kellett történjen és okkal nem volt teljes. Büszkén gondolok minden nap arra, hogy Őt valaha nagyon szerettem, még akkor is, ha számára ez már semmit sem jelent.

A szenvedély az egyetlen, amit nem tud akárki megadni, a mértéke, amit nem tud akárki pótolni és a személy, akivel megélted, nem lesz majd hasonló senkihez.

Ez az egyetlen, ami egy szerelmet „nagy” szerelemmé tehet: bár nem ez a boldogság egyetlen forrása, főleg nem, ha rosszul alakul, de a legszebb pillanatok, a legjobb csókok és a legerősebb vágyak ezekben a szerelmekben maradnak.

Akkor is, ha a boldogság egy egészen más úton talál majd meg a jövőben.

Fuderer Dalma

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük