Köszönöm neked azt az első csókot, ami olyan mindent elsöprő volt, mint a filmekben és megannyi követte. Köszönöm neked a forró éjszakákat, amik oly rövidek voltak, ha együtt voltunk. Köszönöm neked az öleléseket, amikor olyan erősen magadhoz szorítottál, hogy szinte levegőt sem kaptam.

Köszönöm neked az incselkedő mosolyod, amitől mindig azonnal elpirultam.
Köszönöm azt a sok érintést, amikbe máig beleborzongok.
Köszönöm neked, hogy éreztetted velem, hogy vonzó vagyok.
Köszönöm azt a szép estét, amikor egy kicsit közelebb engedtél a lelkedhez és órákig beszélgettünk.
Köszönöm neked azt az estét is, amikor órákig telefonáltunk és már fogalmam sincs, miről is beszélgettünk, de a sok nevetés megmaradt.

Köszönöm neked a karikás szemeimet, amik mindig azt tükrözték,

mennyit vártam éjszakánként arra, hogy keress.

Köszönöm neked, hogy megtudtam milyen jó barátaim vannak, mert sokat segítettek ebben az időszakban.
Köszönöm neked a gombócot a torkomban, amikor eszembe jutsz.
Köszönöm neked azt a sok fájdalmat, amik ráébresztettek arra, hogy van még szívem.
Köszönöm neked a bizonytalanságot, amit csak veled élhettem át eddig és remélem ez így is marad.
Köszönöm neked a millió kérdést, ami felvetődött bennem, mert volt min gondolkodnom.
Köszönöm neked a csalódást, mert igazán csak most érzem át, mit is jelent a szó, hiszen csalódtam benned és talán egy kicsit az összes férfiban.
Köszönöm neked a haragot, amit igazán csak magam iránt érzek és tönkretette a mindennapjaimat.

Köszönöm az őszinteséged, de igazából a hanyagságod buktatott le,

hogy nem csak én vagyok.

Köszönök neked minden félreértést, mert ezekből tudom, hogy nem illünk össze.
Köszönöm neked a bátorságom, mert megtanultam magamról, hogy igenis bátor vagyok.
Köszönöm neked a magányt, mert igazából sosem jelentettem annyit, hogy foglalkozz is velem.
Köszönöm neked azt, hogy reggelente egy idegen voltam számodra és mindig egy kicsit bántottál ezzel.
Köszönöm neked, hogy azon a bizonyos napon túl fáradt voltam már ahhoz, hogy várjak rád és már hiába hívtál.
Köszönöm neked, hogy nem ismerhettelek meg sosem annyira, hogy kötődjek hozzád.

Köszönöm neked, hogy nem engedted, hogy beléd szeressek,

mert abba most belehalnék.

Köszönöm neked, hogy te mást szeretsz és a beteges kényszered, hogy vele legyél megmutatta, hogy idáig sosem süllyedhetek egy férfi miatt sem.
Köszönöm ezt mind, hiszen megtapasztalhattam a saját bőrömön, hogy mi az, amit nem szeretnék. Megtanítottál bízni magamban, a megérzéseimet pedig ezentúl nem szabad elhanyagolnom, mivel mindent előre jeleztek, de túlságosan is féltem attól, hogy igazam lesz. Megtanítottál erősnek lenni, mert ennek a “kis kalandnak” én vetettem véget és nem hagytam, hogy megalázz. Nagy lecke voltál az élettől, és megjegyezlek, mert ha még egy ilyen emberrel találkozom, már tudni fogom, hogy mit kell csinálni: nagy mosollyal az arcomon sarkon fordulok és elmegyek a másik irányba.

Ne érts félre! Nem rád haragszom. Csak és kizárólag magamra, mert én naiv nem gondoltam volna, hogy erre képes vagy. Szemrebbenés nélkül gázoltál át rajtam, akár egy tehervonat egy nyúlon. Atomjaimra hullottam szét, de tudom, hogy most újjá születek. Már nem az a kérdés, hogy mekkora és milyen falakat emeljek magam köré, hanem inkább az, hogyan nyissam meg a szívem mértékkel. Nem láttam a fától az erdőt és nem vettem észre az igazi arcodat, pedig végig ott volt előttem. Azért így a végén meg köszönök neked még valamit.

Hosszú idő után újra éreztem. Köszönöm!

Joanne

(kezdőkép: Unsplash)