Annyira tudnálak szeretni, de búcsút kell vegyek

Üzenetem érkezett. Harmadik este vártam, hogy válaszolj, tudtam, hogy üres és semmitmondó lesz, de még az is hiányzott. Talán mert ilyenkor abban az illúzióban ringathatom magam, hogy gondolsz rám.

Három naponta… nekem minden percem kitöltöd. Volt idő, mikor ez nem így volt. Volt, hogy az összes levegővételem hallani akartad, éjszakákat beszélgettünk át, és megremegett a kezed, ha hozzád értem.

Volt, hogy csodának élted meg, mikor a nyakamba fúrtad az arcod, és mélyeket szippantottál, hogy érezd az illatom, amiért teljesen odavoltál. Volt, mikor egy csókomtól úgy érezted, hegyeket mozgatnál meg, és volt, hogy csak a hangom nyugtatott meg egy nehéz nap után.

Volt… csak volt,mert már elvetted ezt magadtól és tőlem is.

Talán túl gyorsan történt minden, de az is lehet, hogy teljesen más céllal kezdtél bele a mesénkbe. Akárhogy is, teljesen belevesztél. Elvesztetted az irányítást, és ez olyan erővel sújtott le rád, amit képtelen vagy kezelni. Az érzéseink félelmetesek számodra, és túl nagy kockázatot jelentenek, mert perzselőek, szenvedélyesek, felemésztőek…

Ahogyan napokon át küzdöttünk, hogy egyetlen lopott csókra lehetőséget teremtsünk. Na az felemésztő volt, tényleg…

de az a csók…

telve érzelmekkel, vágyakkal és reményekkel, olyan mámorító volt, hogy bármennyit vártunk volna rá, csak érezhessük, megélhessük. Olyan erők dolgoztak bennünk, amiket már nem tudtunk kordában tartani, én azt gondolom most is, hogy nem is kell.

Te máshogy látod. Számodra az érzelmek rémisztőek, annyira, hogy inkább lemondasz róluk, rólunk. Inkább a lemondással járó fájdalom,mint a szerelem kockázata.

Próbáltalak ráébreszteni, hogy nincs mitől félned, hogy közel engedhetsz magadhoz, de minél jobban igyekszem, annál messzebbre löksz. El kellene engedned, hagynod kellene, hogy lemondhassak rólad és veled együtt azokról az érzésekről, amikről már nem is hittem, hogy átélhetem őket.

Nem vagy képes rá…

Alig beszélünk már, ha keresel is általában csak amolyan helyzetjelentés, teljesen érzelem mentesen. Képtelen vagy kiejteni a szádon, amit gondolsz, vagy érzel.

Néha mégis megfeledkezel magadról, ujjongó öröm van az arcodon és csillog a szemed, ha hosszabb idő után újra láthatsz, kicsit megbolondulsz, felszabadult és vidám leszel.

De aztán pánikba esel és még jobban bezársz. Én minden ilyen alkalommal reménykedek, majd minden alkalommal csalódom is. Mára szinte teljesen kizártál az életedből. Írsz és beszélünk, de mégsem tudok rólad semmit.

Mikor végre elhatároztam magam és hátraléptem, nem bírtad ki, hogy elsétáljak. Tudnod kell rólam, de mégsem érdekel, mi van velem.

Te még nálam is gyengébb vagy,

és sajnállak érte, mert inkább börtönbe zárod saját magad, minthogy belevágj az ismeretlenbe. Ahogy bonyolódtak a szálak, már nem éri meg számodra a kockázatot, mert üres kifogások mögé bújtatott félelemben üldögélsz a boldogságunk romjain.

Annyira tudnálak szeretni, ha engednéd, boldoggá tehetnénk egymást. Szaggat a hiányod, mardos legbelül, akkor is mikor velem szemben állsz és beszélünk. Ott vagy egy karnyújtásnyira, mégis olyan messze tőlem, hogy alig látlak. Amikor látom benned azt a bolond pasit, aki igazán közel került hozzám, akkor vagyok boldog… és te is, hiába próbálsz minden porcikáddal harcolni ellene… sajnos ritkán engeded szabadon.

Számomra már csak a lemondás marad, hogy tombolva dübörögjön bennem a hiányod, hogy zakatoljanak a fejemben a kimondott és kimondatlan szavaid. Nagy levegőt kell vennem, hogy elengedhessem a kezed véglegesen. Búcsút kell vennem az összes vágytól, mosolytól, érzéstől és érintéstől. Búcsúzom a lehetőségtől, hogy boldog legyek, hogy boldoggá tegyelek. Most még elemészt ez a fájdalom, de egy napon az érzéseimet úgy fújja el a szél, ahogyan a kósza faleveleket azon a hideg, novemberi délelőttön, mikor először megcsókoltál.

Chria

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük