Át kell élned, hogy megértsd

Egyszer azt mondtam neked, én nem megváltoztatni szeretnélek, csak megérteni. Megérteni, miért vagy ilyen rideg és elutasító. Miért vagy néha szarkasztikus és már már szándékosnak tűnően bunkó.

Megérteni miért jobb neked a négy fal között, mikor az ajtó túloldalán lepereg az élet. Érteni akartam miért jobb neked az alkohol fogságában, mikor a “függője” lehettél volna a szerelemnek, a szeretetnek is.  Szerettem volna megérteni, miért nem tudod elfogadni a szeretetet. Miért nem tudsz érezni. Bármit is.

Mikor együtt voltunk, folyton ezekre kerestem a válaszokat. Nem jöttem rá. Pedig már háromszor kezdtük újra. Háromszor is elhagytál. És én mindháromszor magam sétáltam karjaid közé.  Ebben a sztoriban most nem az a lényeg, hogy “jaj szegény, naiv kislányt megbántották” nem. Ez az én fájdalmam, az én reszortom, tartom is hátam. És nem bánom.

Mert most már kezdelek érteni. Most, hogy velem történik mindez. Mikor utoljára hagytál el, akkor én is elhagytam magam. Nem csak pár hétre a félhomályba burkolózva, sírdogálva.

Hanem úgy hagytam el magam, ahogy még soha.

Kíméletlenül és végérvényesen. Aztán a kegyelemdöfésed hatalmas erőt mozgatott meg bennem. A dühömet. Azóta már nincs más. De ez nem az ordibáló, toporzékoló, tehetetlen düh.  Nem.  Ez csendes.  Olyan, amelytől az ember szép lassan rideggé és elutasítóvá válik a szép dolgokkal szemben. Olyan düh, melytől “szarkasztikus bunkó “címmel illetnek, akik csak két szót is váltanak velem. Olyan düh ez, amely nem enged kilépni az ajtón, ha kell hetekig. (Még szerencse, hogy bármit rendelhetsz online. Vagy tán éhen is halnék dühömben.)

Vagy olyan düh, melytől magam is szenvedélybeteg leszek. A legrosszabb fajta!!

Olyan düh ez, ami kiöli belőlem a szerelem és a szeretet minden cseppjét. Ez a düh magamnak szól. De miattad. Miattunk. Szerettelek volna megérteni, miért vagy ilyen. Mindig láttam valami érthetetlen fájdalmat valami sötétséget a szemedben. Most már értelek. Most már tudom. És bár a tudatlanság néha áldás, mégis vállalom a kínt, mely felemészt most szépen, lassan. A tudat, hogy hagytam én is ilyenné váljak.

Én nem szeretek ilyen lenni. De már mégsem érzem, hogy lehetnék a régi. Tudnék-e nevetni a legrosszabb napomon, tudnék-e szeretettel ölelni, szenvedéllyel csókolni vagy figyelemmel hallgatni? Tudnék-e sétálni a napsütésben, énekelni, táncolni vagy írni szépeket?

Nem lehetek a régi. Hisz én magam hagytam el azt, aki voltam.

Ha azt kérdezné most valaki csinálnád-e másképp? A válaszom igen lenne. De csak annyit csinálnék másképp, hogy nem akarnálak mindenáron megérteni. (Nem. Mert most már, tudom mi zajlott benned. Most már egy oldalon állunk teljesen.)

Inkább csak szeretnélek.  Így simán.

Igazán vakon és kétségek nélkül. Még akkor is ha nem értenélek igazán. Csak csendben szeretnélek. És akkor talán te megnyílnál végre a szeretet kedvéért. Én pedig maradhatnék az, aki akkor voltam, mikor még csak szeretni szerettelek volna, és nem megérteni…

N. Jennifer

(kezdőkép: Pixabay)

Ezek a cikkek is érdekelhetnek:

Hol lesz az a pont, amikor már nem fog fájni?

Közös lélek, külön út

A biztonságot jelentetted, de úgy döntöttél: kiszállsz

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük