Minden ember életében van olyan időszak, sőt olykor nem is egy, amikor úgy érzi, hogy kilátástalan az élete. Reggelente nincs más célja a korai kelésnek, mint hogy időben beérjen a munkába.

Azt is csak muszájból, mert legszívesebben csak feküdne egész nap az ágyban és nézne ki a fejéből.

Hiába vannak mellette olyan emberek, akik törődnek vele és szeretik, lehet, hogy  a munkáját is szereti és vannak barátai is, de sajnos ezek közül semmi nem hoz számára most olyan szintű boldogságot, mint amire vágyik.

Tiszteli, becsüli és szereti a családját, a barátait, de vannak olyan dolgok az életben, amit nem tőlük vár el. Vannak olyan érzelmek, érzések a szívben, amit ezek az emberek nem tudnak kiváltani. Azt a földön túli boldogságot, amit az igazi szerelem tud okozni.

Biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer minden ember életében van egy olyan korszak, amikor egyedül kell lennie. Nem azért, mert nem érdemelné meg a boldogságot, vagy a szerelmet, azért kell egyedül lenni, hogy igazán megismerje önmagát.

Meg kell tanulni egyedül megállni a helyét a nagyvilágban. Minden téren. Mert amikor hirtelen a szerelem eltűnik az életünkből, vagy épp már rég nincs jelen, kétségbeesünk. Olyan gondolatok járnak a fejünkben, hogy „mi egész életünkben egyedül maradunk”, főleg ha már a sokadik kapcsolatunk fut zátonyra.

De rá kell jönnünk, hogy soha nem vagyunk egyedül és nem is leszünk. Nem kell görcsösen ragaszkodni ahhoz, hogy legyen mellettünk mindig egy társ.

Igaz, társas lények vagyunk, de mielőtt társsá válunk, meg kell ismernünk önmagunkat, hogy olyan párja lehessünk majd a jövendőbelinknek, amiről mindig is álmodott, és a legfontosabb, amilyenné mi is szeretnénk válni mellette.

Rémisztő a magány, az egyedüllét, az üres hétköznapok, az unalmas hétvégék. Rajtunk múlik, hogy felfedezzük-e mindezekben a szépet és azt, hogy ezeket most miért is kell megélnünk egyedül. A sorsnak valami üzenete van számunkra ezzel kapcsolatban. Rá kell jönnünk mi az.

Nincsenek véletlenek… Valamiért ezt most kell megélnünk. Tanulnunk az eddigi kapcsolatainkból, megfigyelni, ki miért jött az életünkbe és aztán ment el.

Kitől mit tanultunk. Melyik kapcsolatunk fájt jobban, melyik kevésbé és miért. Mit adott hozzánk az a valaki?

Mert minden ember, aki az életünkbe lép, valamit tanít.

Az, hogy mit, magunknak kell rájönni. Ahogy érzünk egy kapcsolatban, majd utána, sok mindent elárul arról, vajon mit kell megtanulnunk belőle, milyen leckét mutatott meg nekünk a sors, amiben még nem volt részünk.

Erre való most az egyedüllét.

Kielemezni az eddigi életünket, megismerni magunkat, hogy mit tettünk különböző helyzetekben és mit tennénk ezek után másképp. Igazából hozzáállás kérdése, hogy hogyan értelmezzük a magányt. Rajtunk múlik, hogyan használjuk ki az egyedül töltött időt. Minden, ami eddig történt velünk, átértékelődik.

Éljük meg úgy a magányt és az egyedüllétet, hogy az értünk van és nem ellenünk.

Ez még kell a lelki fejlődésünkhöz és ahhoz, hogy az életünkben olyanná váljunk, amilyennek lennünk kell. Majd ha rájöttünk arra, miért kaptuk ezt az időszakot és sikerül benne megtalálni a nekünk küldött üzenetet, az életünk kiteljesedik.

Új emberként tudjuk várni az előttünk álló feladatokat, és nekivágni egy új útnak, új életnek, talán kevesebb hibát is követünk majd el.

Szükségünk volt minden fájdalomra, minden magányosan töltött órára és minden céltalan napra, hogy oda jussunk el, ahonnan az életünket folytatni tudjuk, folytatnunk kell.

Sziszi

(kezdőkép: Unsplash)