Az elengedés útja

Vannak emberek, kiknek vonásait elhomályosítja a feledés köde.

Egyfajta jelzés ez, hogy bár élnek bennünk emlékek velük kapcsolatban, szívünkben egyre mélyebbre húzódnak, azért, hogy helyet adjanak az újonnan érkezőknek.

Mintha egyre távolabbról szemlélnénk azt, aki annyi örömteli és szomorú pillanatot adott hozzá életünkhöz.

Mintha azt sugallná nekünk a lelkünk: lejárt a gyász időszaka, s majd csak

akkor fognak újjáéledni az arcvonások, mikor szembetalálkozunk

a valaha szeretett lénnyel.

Az elengedés útját így járjuk végig, észrevétlenül. Egyik nap még könnyeket hullatunk a távozó után, míg másnap már csak ürességet érzünk.

Felszabadul a mozgásunk, mert lehull rólunk egy rég magunkkal cipelt teher.

Szívünk is könnyebbé válik, s lassan észrevesszük, léteznek még emberek,

akikkel kölcsönösen szerethetjük egymást.

Arcvonásaink megszelídülnek, mert letesszük kardunk, amelyet a lelkünk vont ki azért, hogy megküzdjön a múltat éltető énünkkel.

Egyre többet mosolygunk, mert végre elhisszük, hogy az élet még tartogat számunkra szép és értékes élményeket.

Nem kergetünk többé ideákat, nem erőszakoljuk a lelkünk egy fájdalmas és sivár múltba.

Mert végre el tudjuk hinni, hogy

képesek vagyunk életünket folytatni anélkül is, hogy valakitől azt várnánk,

hogy értünk éljen.

Zoé

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.