Az életem egy gyönyörű álom. Vagy az álmom egy gyönyörű élet?

Együtt élünk. Te és én. Itt a régen várt MI… minden egyes lélegzetemben. Itt vagy velem… végre. Reggel, ahogy kinyitom a szemem, téged érezlek.

Ahogy csukott szemmel kisimítod a hajam a homlokomból. Ujjaimmal érintem a párna nyomát az arcodon, és csak mosolygok, ahogy a borostád serceg az érintésem alatt… ébredezel, megérkezel.

Csak nézem, ahogy iszod a kávéd, és ahogy a gondolataid felébrednek… ahogy a reggel első fénye körbeölel. Azt akarom, hogy egész nap veled legyen.

Szeretek veled fogat mosni, mert felvidít, ahogy hülyéskedünk, mint két huncut kiskamasz.

Nem tudok betelni a látvánnyal, ahogy farmerba bújtatod azt a formás feneked, ahogy felhúzod a cipzárt a pocakod alatt – az őrületbe kerget… Érzem a pólód illatát, amit én mostam ki neked. És túl azon, hogy megkívánlak, azt gondolom,

bár én lehetnék az, aki egész nap ölelhet, aki érezheti minden dobbanásod.

Mert hiányzol ám egész nap. Még akkor is, ha felhívlak, és szinte látom a mosolyod, ahogy elmesélem milyen idiótával hozott össze a sors… Akkor is, amikor egyedül ebédelek, mert arra gondolok vajon mit szóltál a kis üzenethez, amit az uzsonnád mellé csomagoltam. Az éjjel ígéretéhez.

Szeretem, ahogy munka után találkozunk. Meglátni, érezni, ahogy minden érdektelenné válik, hiszen felém lépsz. Hozzám jössz. Engem ölelsz, az én számba, az én nyakamba csókolsz.

A mi pillantásunk, amikor a boltban valaki nem a műanyag zacskóért nyúl, hanem vásznat vesz elő, ahogy mi is. Mert ez fontos nekünk.

A mi pillantásunk, mikor a kislányom az oviból hazafelé elmeséli, hogy Zsombor megint meghúzta a haját. Elnézlek, és tudom, hogy nincs több dobása a kiskölöknek.

Szeretem, ahogy a játszótéren a magasba dobod, ahogy ölel téged a kis karjaival, mikor visszaérkezik. És szeretem, ahogy együtt készítünk vacsorát, ahogy puszit adsz a megégetett kisujjamra, azzal az óvó mosollyal: “már megint egy baleset”?  A miénk a pillanat, amikor a fiam az első szerelméről beszél… és őt hallgatva az, ahogy rám nézel.

A tekinteted bilincs, kezed az enyém után nyúl.

Szeretem, ahogy a nap végéhez közeledve elkezd pezsegni a vérem, ahogy változik a tekintetem, ahogy gyorsul a lélegzetem. Ahogy jobban érzem az illatod, a tested melegét. Ahogy tisztábban látom a karodon futó ereket, izmokat. Tudom, már csak egy kicsit kell türelmesnek lenni, és újra ölelnek. És eme ígérettől percről percre szebb leszek.

És szeretem azt, ahogy nézel, mikor már minden elcsendesedett. Ahogy közelítesz, ahogy levadászol, hogy újra a te asszonyod lehetek, hogy neked adhatom mindenem…

Csak azt nem szeretem, hogy nem vagy itt. Hogy soha sem voltál.

Kérem vissza az életem!

Csak egy kicsit maradj még…

Sass Lili

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük