Az első Valentin-napom özvegyen

Bevallom, nem emlékszem az utolsó házasságban megélt Valentin-napomra. Ahogy sok másból sem emlékszem az utolsóra, hisz akkor, amikor átéltem, nem tudtam, hogy az utolsó lesz.

Nyilván azon a Valentin-napon még azt sem tudtam, hogy épp két közös hónapunk van hátra. És ezért is, mint sok másért ebből az időszakból, csak végtelenül hálás tudok lenni. Tudatlanul, de ekkor már minden nap egymás tökéletes szeretetében úsztunk. És ez nem valami idő által megszépített emlékfoszlány.

Pontosan emlékszem erre a csodálatos, és mindent magába foglaló élményre. Nem voltunk gondtalanok. Kisbaba, téli jurta, agydaganat, dolgos mindennapok, onkológia, dugó Pesten. Ezek egészen biztosan voltak azon a bizonyos utolsó Valentin napunkon, éppen egy éve.

Nem ünnepeltünk. Nem is voltunk nagy ünneplősök. De volt pár dolog, ami gond, öröm és az élet bármely fordulata mellett biztosan jelen volt számunkra egymás által.

A hazavárás melegsége, az esti összebújás biztonsága, a feltétlen elfogadás összetartása, a megszokás kényelme, és egy olyan Kegyelem, amit valójában csak nagybetűvel véshetek papírra, mert emberi érzelmen, képességen túli ajándék volt számunkra a kapcsolatunk tökéletessé, emberfelettivé válása az utolsó időkre.

Az első Valentin-napunkra azonban kristálytisztán emlékszem. Munka után érkezett hozzám Bicskére, a szüleim házába. Szaladtam le elé a lépcsőn, Ő pedig ott állt, és egy kicsi piros szívecskés lufi volt a kezében, amire egy alkoholos filccel egy Piffet rajzolt. Előtte is, utána is, rengeteg Piffet rajzolt. A gyerekeknek is, ha épp firkálgattak együtt, pálcika ember helyett Piffet kanyarított a papírra.

Ott állt, kezében ezzel a felesleges tárggyal, ami nem környezetbarát, nem különösebben megfontolt, nem tervezgette hetekig, nem szánt rá sok időt… És mégis.

A szívemben egy húr csodás dallamot játszik, amikor ezt az emléket felidézem.

Jó az emlék filmkockáin látni a ragyogó arcomat, és ahogy a lépcsőfokok felett, szinte repülök szerelmem karjaiba. Nyilván nem csak a kis szívecske miatt. De hazudnék, ha nem lett volna nagyon fontos ott, akkor, annak a kis csitrinek az a kis kacat, aminek láttán biztos volt abban, hogy A Férfi gondolt rá, amíg nem volt vele. A Férfi, még egy Valentin-nap cikiségét is odébb tolja, és a kedveskedés lehetőségét megragadja, egy buta kis aprósággal.

Gesztus.

Oly fontosak a gesztusok. Főleg a kapcsolatoknak azokban a szakaszaiban, ahol az a bizonyos Kegyelem, amit mi az utolsó időkben megkaptunk, még nem adatott meg.

Mert emlékszem olyan veszekedésekre is 15 éves pályafutásunkból, ahol a fejéhez vágom, hogy még Valentin-napra sem képes egy csokrot hozni nekem, akkor legalább aznap este hadd válasszak én filmet…

Gyarlók vagyunk. És bár a Kegyelem itt él velünk, legtöbbünk nem most kezdi élete utolsó két hónapját szerelmével.

A magam világából most úgy látom a Valentin-napot, mint lehetőség arra, hogy egy gesztussal többet forduljunk párunk felé, mint máskor.

Mert igenis ünnepelni való, ha van ki felé élni ezzel a gesztussal! És ha ez csak egy cetli reggel a kávé mellé, hidd el, mindkettőtök életét bearanyozza.

Nem csak azon a napon.

Rossel Szilda

(kezdőkép: pexels)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük