Az én kedvesem…

Az én kedvesem egy olyan srác, akit farkasok neveltek, és… Ja nem! Az egy másik dal.

Az én kedvesem kicsit intróbb, mint én. Nekem az online életem hullámzóan, de extro. Lásd, amikor négyfele csetelek, miközben épp írok valamit… több csetfej nem is férne el a mobilomon.

Együtt gyakorta ki sem fogyunk a szóból, s nekem rossz szokásom lelkesedésemben a szavába vágni, de már jobban viseli. Utólag észreveszem magam, és hagyom befejezni a mondatait. Vagy sem. De igyekszem.

S olykor csak végtelenül csendes békében, szótlanul, meghitt boldogságban dolgozgatunk együtt vagy épp egymás mellett a kertben, a házban és a ház körül. Sokszor csak egymásra néz szemünk, összemosolygunk, s olyankor nem kellenek szavak.

Mintha időktől fogva összetartoznánk. S ezt imádom.

Nekem ő a stabil, csendes férfias erő, nem harsány, nem macsó, de a szexuális zsigereimre vegytisztán ható férfi. Ő, az izmos, de mégis finom, karcsú alakjával, a paskolnivaló fokhagymafenekével, az újabban egyre gyakrabban felragyogó kisfiúsan bájos mosolyával, a ragyogó szerelmes szemeivel, ami csak az enyém.

Amikor hozzám ér a szép kezével, amikor megsimogat, amikor a tarkómnál a hajamba fonja az ujjait, amikor a nyakamat csókolja, amikor az ölemhez ér, cseppfolyóssá válik bennem a lélek is, nem csak az aranybarlangom.

Sokáig tartott, amíg kezdeti lelkes szeretetem odaadó szerelemmé vált. Egy időben féltem, tán így is maradok. Sőt, egyenesen rettegtem, hogy szeretem, de csak így. Szeretettel. Még ha végtelen szeretet is.

De vele nincs az az érzésem, mint korábban másokkal, hogy egyedül küzdök, hogy jól működjön a kapcsolatunk. Tisztán látom, hogy teljesen odateszi magát. Maximálisan. S mindenben a kedvemet keresi. Kényeztet és dédelget. Megköszöni, hogy szeretem és türelmes vagyok vele, persze hozzám is kell azért kötélidegzet…

Azt is érzem, hogy amióta nem rejti el előlem sebezhetőségét, el tudtam engedni a kis feminista dacosságomat. Már nem küzdök ellene. Nincsenek harcok. Valami megváltozott, leomlott, kinyílt. Már boldogan gyújtok be a kandallóba, mosogatok el, és készítek neki reggelit és forró teát, ameddig még kicsit visszaalszik a reggeli összebújás után. Megérdemli.

Azt hittem, ennél jobban már nem is lehet szeretni.

S mégis… A legbenső szobám legtitkosabb rejtekajtaja is kinyílt előtte. S olyan éles fájdalommal hiányzik tegnapelőtt óta, ami magzatpózba görnyeszti a lelkem. Majd belehalok. Szenvedek. S mégis örülök ennek a fájdalomnak. Igazából végtelenül boldog vagyok tőle. Mert most tűpontosan tudom, hogy igazán szívből érzek. Szárnyat bontottak az eddig bábjukba rekedt pillangók a szívemben.

Kedvesem… már nem csak szeretnélek szeretni szerelemmel. Hazaértem. Haza hozzád.

Visszafogott Vénusz

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük