A kertemben haranglábak pompáztak buján, a szenvedélyes bordó és a határozott kékek ezer árnyalatában, amikor először jöttél hozzám. Céltudatosan, mégis zavarban, mint egy ifjú az első szeretőjéhez. Májusi holdtölte ragyogta be az éjszakai égboltot.

Majd ahogyan telt az idő, vele nőtt gyengéd vonzalmunk, szeretetünk és szerelmünk kiteljesedett. A virágfejek is magot érleltek, és átadták a helyüket a gólyaorrok égszínkékjének, a levendulák szelíd lila színeinek, és lassan már a fehér ördögszemek pillantásai követték minden simogató érintésünket. 

Nyár legvégén lángvirágok figyelték féltve óvón heves természetünkkel és szenvedélyünkkel járó összekoccanásainkat, ritkán fellobbanó haragunkat, s olykor fogcsikorgató összecsiszolódásainkat. Majd megnyugodva adták át bibéiket az éjszakai fagyalszendernek, hogy beporozza őket, amikor látták, hogy egyikünk sem szaladt el a nehézségekkor, mint egy hebrencs kamasz. 

Sárguló őszibarackot, illatos birset és édes szőlőt érlel az ősz. Mi is összeérlelődünk, az északi férfi a déli asszonnyal. S hol van már a május? Olykor rácsodálkozom, hogy még csak négy hónapja vagyunk együtt. És egyben már négy hónapja! 

Mégis…

úgy ölelsz, mintha még csak négy napja ölelhetnél,

de a szívedet, mintha már négy éve ismerném. Bár az is igaz, hogy olykor úgy bosszantasz, mintha negyvenéves házasok lennénk. Ám minden jó és rossz ellenére… Még legalább négyszáz évet szeretnék veled lenni! 

Visszafogott Vénusz

(kezdőkép: Unsplash)